Zarándok a torony csúcsán, Jókai regényhőse a hóesésben – Berecz András fotókiállítása megérkezett Csíkszeredára.

Berecz András lenyűgöző utazó fotótárlata, amely a Kárpát-medence harangjainak szellemiségét, történelmünket és az évszázadok során felhalmozódott mitikus üzeneteket tárja a közönség elé, első alkalommal május 8-án nyílt meg Budapesten, a Nemzeti Múzeum gyönyörű kertjében. Ezt követően a Petőfi Kulturális Ügynökség támogatásával vándorútra indult, és bemutatkozott többek között Lendván, Kolozsvárott, Zentán, Beregszászon és Kassán is. Az izgalmas utazás végállomása június 4-én Csíkszeredában lesz, ahol a látogatók újra felfedezhetik a harangok varázslatos világát.

Márai Sándor szülővárosa is kedves helye Berecz Andrásnak. Vándorlásai során többször megfordult a Hernád folyó mentén ékeskedő városban, nagyon szereti az ottani művészeket, és a kassai Thália Színház produkcióit is.

"Kassán van egy nagyszerű alkotóközösség, táraság, úgy hívják őket, hogy Rovás. Szobrászok, festőművészek, vezetőjük Szabó Ottó, kitűnő szobrászművész, a kassai dómban az egyik oltárt ő készítette el, minden arra járónak figyelmébe ajánlom.

Ottót és övéit már régebb is ismertem és becsültem, maga a város is gyönyörű. A Thália Színházban is léphettem fel, igen jó közönsége van! Nem olyan régen a Nemzeti Színház Rómeó és Júliát hozott össze a Thália színészeivel közösen. Remélem, jó sok előadást megér!"

Természetesen ott is felfedezhetjük a "harangos" élmények varázsát, ahol a történetek mestere, aki a valóságot azonnal mesebeli valósággá transzformálja, színes metaforikus pillanatokkal gazdagítja a narratívát.

A Szent Orbán-torony lábánál, Kassa egyik legkedveltebb találkozóhelyén, ott áll a két méter átmérőjű, héttonnás harang, mely méltán viseli Orbán nevét. Minden alkalommal, amikor körbejárja az ember, kézbe veszi, szinte magához vonzza a látogatót. E monumentális harang célja többek között az volt, hogy megóvja a környék szőlőit a jégesőtől, és hogy a szőlészek és borászok ünnepeit emelje ki. A Kassa körüli hegyek savanykás asztali boráról és hódolóikról számos forrás mesél, de erről nem is érdemes részletezni – a történetek bőségesek. Az 1966-os toronytűz következtében a harang lezuhant és eltört, ám a jövő nem feledkezett meg róla: szépen helyreállították, de már nem került vissza a torony magasságába, hanem ott maradt a földön, a torony tövében, ahol csendben pihen. Némán hívogatja a fiatalokat, időseket, helyieket és turistákat egyaránt... Itt, Kassán, a harangnál találkozik mindenki. Most már új, földi küldetése van: csendes tanúja lehet a találkozásoknak, új életet kezdve a torony árnyékában.

Kassán számos bájos kávézó várja a látogatókat, és akad közöttük néhány, ahova még nem sikerült ellátogatnom.

"Mór Jókai: Malí králi" azt hiszem, ez volt a borítóján. Jókai Mór - szlovákul, magányosan, a kávézó teraszán. A hó azon volt, hogy belepje, de megelőztem, lefényképeztem. Emléktöredék - Jókai-évben!"

Székelyföld szívéhez, a Csíki-medence központjához is lassan fél évszázados emlékek kötik a dal- és mesemondó néprajzos összművészt. Azt meséli, hogy a hetvenes évek legvégén a moldvai csángók közé ment először Erdélybe, utána ismerkedett meg Gyimessel, és aztán Csíkszeredával. Inkább kis falvakba járt népdalokért, városokban csak átutazóként időzött. Csíkszeredában is sokáig a vasútállomást ismerte legjobban, fagyoskodott, bóbiskolt ott eleget. Olyan sok minden tolul fel az emlékezetében, hogy alig tud választani, végül a haranggal kezdi.

"Itt van előttem, amikor a csíksomlyói kegytemplom tornyába felmásztunk Mihály Rékával, aki mindig bátorított ebben a kutatásban, és mikor valamiért elhagyott a remény, olyan jó csíkiason, nyugodt, találó szavakkal tudott biztatni. Ővele és az ő szervezésében kapaszkodtunk fel a csíksomlyói kegytemplom tornyába. Ebbe a templomba még a '80-as évek elején moldvai csángók, gyimesi csángók közt zarándokoltam el, énekelve, velük együtt imádkozva. Abban a régi Ceauşescu-világban moldvai csángóként tiltás ellenében eljönni nem kis dolog volt.

Akinek a Somlyói Szűzanya mellett alig másban találja meg az erejét és reményeit, az egészen másképp szemléli a világot. Ott, a templom padlóján, először láttam, hogy egy sokaság mély álomba merült. Éjjel együtt zengték az éneket, imáik a csillagokig értek. Az ilyesmit addig sosem tapasztaltam. Úgy tűnt, hogy a levegőt is másképp lélegzik. Az illatok között ott volt az aludttej és az istálló szaga, mikor a falusiak összebújva ültek valamelyik mellékoltár körül, ott jászolmeleg vette körül őket. Olyan embereket láttam, akik a fejfedőjükön és cipőjükön kívül mindent, amit viseltek, saját kezükkel készítettek. Az ilyen látvány igazán ritka, és közben folyamatosan szólt az ének. Így hát a torony árnyékában gyakran éreztem magam boldognak, rengeteg éneket zengtem, ettem a felajánlott kalácsokat, élveztem a köményes ízeket, hallgattam a győzedelmes harang hangját, és szippantottam magamba... valami különlegeset, ami még most is velem van.

Berecz András, a népszerű magyar előadó, három évvel a hetvenedik születésnapja előtt alaposan szemügyre vette, mi zajlik a csíksomlyói torony magasságában.

Sosem gondoltam volna, hogy 67 évesen még képes leszek fölkapaszkodni, de a sors így hozta. Az új szokásom szerint most is benéztem a palástja alá. Normális ember ritkán néz be a harangba, hiszen az életveszélyes lehet. De mi mégis megtettük, és ekkor Mihály Réka megmutatta: "Nézd csak, ez nem más, mint egy zarándok!"

A magyarság legjelentősebb zarándokhelyén, a torony csúcsán, egy zarándok sziluettje rajzolódik ki a sötétségben. A torony palástjának védelme alatt állva, az éjszaka csendjében, mintha a múlt és a jelen határvonalán egyensúlyozna, miközben keresztény hitét és reményeit magával hordozza.

Berecz András annak különösen örül, hogy Csíkszeredán a kiállítás nyitóünnepségén egyik régi, igen jó barátja is részt vesz.

Csíkszeredában egy különleges fotós barátom, Ádám Gyula érkezik, akit a legnagyobb magyar fényképészek között tartok számon. Ő a moldvai csángóság életének elkötelezett megfigyelője és krónikása. E téren szinte páratlan, hiszen jelen van minden fájdalmukban és örömükben; képein az élet sokszínűségét mesterien tudja megragadni. Ő az, aki hűen dokumentálja életük eseményeit, és akinek a munkásságát rendkívül nagyra értékelem. Örömmel tölt el, hogy vállalta a közreműködést, mert így a fotósmesterség szempontjából remélhetőleg valami értékes vélemény vagy szakmai ítélet születik. Bár nem vagyok fotós, csupán egy állandóan kíváncsi ember, aki ha felfedez egy olyan jelenséget, ami mások számára is fontos lehet, azonnal lefényképezi vagy lefilmezi. Ezeket a fényjeleket, mint valami örömhírt, szeretném magas tornyokból és öreg harangok belsejéből lehozni, megmutatni – ez számomra egy sürgető és boldogító feladat.