A harcmezőkön nem csupán a bátorság, hanem a hűség is próbára tétetik. Az utóbbi időszakban egyre több katona dönt úgy, hogy elhagyja a frontot, ami nemcsak az adott egység morálját, hanem az egész hadjárat kimenetelét is befolyásolhatja. A dezertálás jel

Volodimir Zelenszkij, Ukrajna elnöke, és Olaf Scholz, Németország kancellárja december 2-án Kijevben gyertyát gyújtottak az elesett ukrán katonák emlékére, tisztelegve hősiességük előtt egy megható ceremónia keretében. Az esemény célja, hogy megőrizzék az áldozatok emlékét, és hangsúlyozzák a közös értékeket és szolidaritást a nehéz időkben.

Már közel három éve osztjuk meg mindennapjainkat a háború árnyékában. Szerencsére számunkra ez eddig csupán a háború gondolata és annak gazdasági hatásai formájában jelentkezett.

Ám mindkét oldalon sokan vannak - a számukat sem tudjuk -, akik már életüket vesztették, maradandó, vagy súlyos sérülést szereztek az ukrajnai mészárszékek valamelyikében.

A felső tagozat évei alatt mindannyian találkoztunk Petőfi Sándor híres Nemzeti dalával, amely mélyen beivódott a magyar kultúrába. Valószínű, hogy szinte minden diák, aki a hazai iskolák padjait koptatta, képes fejből idézni a sorait, hiszen ez a költemény nem csupán tananyag, hanem a nemzeti öntudat szimbóluma is.

A keletkezése óta nemzeti identitásunk részévé vált négy sor felülírására aztán Ottlik Géza tett kísérletet Buda című regényében, ahol Medve Gábor a fenti négy sorral kapcsolatban azt mondja:

Oroszországban és Ukrajnában egyaránt sokan osztják Ottlik hősének nézeteit erről a kérdésről.

Valószínűleg a háború egyik legemlékezetesebb mozgóképes felvételei közé sorolható a kijevi fegyverosztásról készült híradórészlet. Ezen a felvételen látható, ahogy a katonák lelkes helyiekkel osztanak meg gépkarabélyokat, miközben gyorsan bemutatják a fegyverek használatát.

Kijev védelmi vonalain, a lövészárkok hangulatos környezetében egyedi ceremóniára került sor: területvédelmi tartalékosok mondták ki a boldogító igent, egyenruhában, tábori lelkész szertartása alatt. Az esemény különlegességét fokozta, hogy a párt Vlagyimir Klicsko főpolgármester is köszöntötte, aki egy impozáns virágcsokorral lepte meg őket.

Ekkor még, bár az orosz tankok könyörtelenül zúdultak előre, ahogyan azt 1956-ban és 1968-ban is tapasztalhattuk, a távoli szemlélőben felmerülhetett a kérdés: milyen háború az, ahol közben simán lehet rózsacsokrokat vásárolni... (Kicsit aggasztó, hogy az erről készült felvétel már nem elérhető. Vajon élnek még azok, akik szerepeltek rajta?) A lövészárkokba önként jelentkezők közül sokan remélték, hogy "mire a falevelek lehullanak", addigra már otthon lehetnek. Ahogy egyre inkább világossá vált, hogy ez a valóság nem úgy alakul, ahogyan azt elképzelték, úgy a harci kedv is fokozatosan csökkent a hadra fogható lakosság körében. Emlékezünk még az első napok menekültáradatára, amikor a nők és gyermekek mellett férfiak is megpróbáltak elmenekülni, ám hamarosan számukra is lezárták a határt.

Voltak olyanok, akik még azelőtt elhagyták az országot, hogy a katonai egyenruha felvétele szükségessé vált volna. Amikor Vlagyimir Putyin orosz elnök 2022 szeptemberében bejelentette a részleges mozgósítást, aznap pillanatok alatt elfogytak a repülőjegyek Törökországba és Örményországba, ahová az orosz állampolgárok vízum nélkül utazhattak. Sokan azonban Kazahsztán határain próbáltak átjutni, legyenek azok hivatalos átkelőhelyek vagy éppen a sivatag rejtett ösvényei, hogy elkerüljék a katonai szolgálatot.

Természetesen a határátlépés nem sikerülhetett mindenkinek. Akik nem tudták magukat kivásárolni az országból, azoknak maradt a zöldhatár. Még idén nyáron is arról írtunk, hogy például Románia felé napi 20-50 férfi kel át a Máramarosi-havasok bércein.

Sokan a Tiszán átkelve próbáltak Romániába, Magyarországra vagy Szlovákiába jutni, de a felső szakaszán gyors, örvényes folyóba sokan belevesztek.

Akiket nem volt módjuk, vagy nem állt szándékukban "megelőzően" elhagyni a helyszínt, besorozták őket. Ezt követően, eltérő színvonalú kiképzés után, a harcmezőre irányították őket.

Az ukrán háború kétarcúságát mutatja, hogy amíg a hadköteles férfiak egy része a frontvonalon viszi a bőrét a vásárra, addig Kijev éjszakai mulatóiban pezsgő élet zajlik, és bizony, a telegramra felkerülő videókon látni, hogy ezek nem "ladies only" party, a táncot legényekkel járják.

A Rating szociológiai kutatócsoport tavaly készítette el, de csak idén áprilisban tette közzé a Galluppal közösen végzett felmérését, amely arra kereste a választ, hogy az egyes országok lakói hányan lennének hajlandók fegyvert ragadni háborús helyzetben. Az Ukrajnában, amely jelenleg háborúval küzd, a megkérdezettek 62 százaléka nyilatkozott úgy, hogy fegyvert fogna a hazájáért. A posztszovjet országok között az örmények kiemelkednek, hiszen 96 százalékuk azonnal elővenné az AK-47-est, ha támadás érné az országot. Ez a tendencia nyilvánvalóan összefüggésben áll az örmény holokauszt szívszorító emlékeivel, amelyek mélyen beágyazódtak a kollektív tudatba. Talán a heves kaukázusi vér is közrejátszik ebben a hajlandóságban, hiszen az azeriek 88, míg a grúzok 83 százaléka is hasonlóan reagálna, ha hazájuk védelméről lenne szó.

Fontos, hogy alaposan megfontolja, aki Szaúd-Arábiában próbálkozik a provokációval, hiszen a helyi lakosság 94%-a azonnal fegyvert ragadna. De nem érdemes a dolgot elhanyagolni Afganisztán (82%), Pakisztán (86%) vagy India (76%) esetében sem, hiszen ezek az országok is komoly katonai erővel bírnak. Ráadásul Pakisztán és India atomhatalmak, ami még inkább megnehezíti a helyzetet.

Viszonylag alacsony ellenállás mellett talán könnyedén megszerezhetnénk a legnagyobb európai autógyártók támogatását, hiszen sem az olasz, sem a német, sem a spanyol lakosság nem tűnik túl harciasnak. Az olaszok 78, az osztrákok 62, a németek 57, a nigériaiak 54, míg a spanyolok 53 százaléka úgy nyilatkozott, hogy ők nem vennének részt a harcokban. Az Egyesült Államok Alkotmánya pedig garantálja a fegyverviselés jogát az állampolgárok számára. Az amerikaiak körében viszont csupán 41 százaléknyian lennének hajlandóak fegyvert ragadni, ha közelegne a veszély. 34 százalékuk biztosan nem harcolna, míg a fennmaradó 25% vagy nem tudja, vagy nem kívánt válaszolni. Az orosz lakosság körében 32 százalék nyilatkozott úgy, hogy részt venne a harcokban, 20 százalékuk pedig elutasította az ötletet, míg 48 százalék vagy nem értett egyet, vagy nem kívánt válaszolni. Kíváncsi vagyok, vajon Vlagyimir Putyin tisztában van-e ezzel a felméréssel.

Sajnos, a legfrissebb mintában Magyarország, Szlovákia és Csehország nem kapott helyet. Ugyanakkor a Závecz Research és a Publicus Intézet 2022 júniusában végzett telefonos közvélemény-kutatásai érdekes eredményeket hoztak. A Publicus felmérése alapján a válaszadók 51%-a kifejezte, hogy harcolna Magyarországért, míg a Závecz által végzett kutatás szerint a magyar lakosság 20%-a határozottan, míg 30%-a valószínűleg részt venne a harcokban.

A felmérésből tehát az láthatjuk, az ukránok körében még két évnyi háború után is meglehetősen nagy volt a harci kedv. Azt természetesen nem tudjuk, hogy a dezertőrök a 62 vagy a 38 százalékból kerülnek-e ki... A dezertálás mögött gyakran állhat a stressz, a félelem, a kiégés, a morális konfliktusok vagy az emberi kapcsolatok hiánya. Az egyik leggyakoribb ok a tartós stressz, amely a katonákra nehezedik.

A csoportkohézió hiánya szintén elősegítheti a dezertálást. Az elszigeteltség érzése, a csapattársak támogatásának hiánya vagy a parancsnok és az alárendeltek közötti bizalom gyengülése erősítheti a vágyat a távozásra. Az ilyen helyzetekben a katona úgy érezheti, hogy már nincs semmi, ami visszatartaná a kötelességteljesítéstől való eltávolodástól.

További tényező lehet a családi kapcsolatok hiánya vagy a hazatérés iránti vágy. Az otthon maradt családtagokkal való kapcsolat erős érzelmi kötődést jelenthet, amely növelheti a katonában a honvágyat és a dezertálás iránti késztetést. De míg apáink, ha akkora "szerencséjük" volt, hogy a Varsói Szerződés valamelyik hadgyakorlatára vitték őket, legfeljebb egy levelet írhattak előtte arról, hogy most egy darabig nem írhatnak levelet. Napjaink katonái a mobileszközökkel lényegesen könnyebben tarthatják a kapcsolatot a családjukkal, azonban ez bizonyos helyzetekben akár végzetes is lehet.

A környezeti tényezők, mint például a szélsőséges időjárás, az élelmiszerhiány vagy a megfelelő felszereltség hiánya, jelentős hatással lehetnek a dezertálásra való hajlandóságra. Amikor a katonák úgy érzik, hogy alapvető szükségleteik nincsenek biztosítva, az fokozhatja az elégedetlenségüket és a menekülés iránti vágyukat. E háború kapcsán gyakran hallhattunk arról is, hogy az adományozott fegyverek nem mindig érkeznek meg a harcmezőkre, ami tovább növelheti a frusztrációt és a bizonytalanságot a katonák körében.

Ukrajna Büntető Törvénykönyvében a dezertálás komoly bűncselekménynek számít, amelyért a büntetés mértéke kettőtől öt évig terjedő szabadságvesztés lehet. Hadiállapot esetén azonban a szankció szigorúbb, és a büntetés akár öttől tizenkét évig is terjedhet.

Nemrégiben az AP hírügynökség egy részletes helyszíni riportot tett közzé, amelyben a dezertálás egyre aggasztóbb mértékű problémájáról számolt be. A cikk hangsúlyozza, hogy egész egységek hagyták el pozícióikat, ami súlyosan meggyengítette a védelmi vonalakat, és felgyorsította a területvesztést. A helyzet komolysága arra figyelmeztet, hogy a katonai struktúrák stabilitása komoly veszélyben forog.

Vannak, akik betegszabadságra mennek, aztán nem térnek vissza a lövészárkokba, megint mások megtagadják a parancsot, összetűzésbe kerülve a parancsnokokkal, akár tűzharc közben is.

Olekszandr Kovalenko, a kijevi katonai elemző, az AP-nek kifejtette: "A helyzet valóban különleges." Miközben Ukrajna városaiban, piacain és szórakozóhelyein szinte a legapróbb részletekig figyelik a potenciális regrutákat, az Egyesült Államok nyomást gyakorol arra, hogy Ukrajna csökkentse a besorozási korhatárt 18 évre.

A hírügynökség interjút készített két dezertőrrel, három ügyvéddel, valamint egy tucatnyi ukrán tisztviselővel és katonai vezetővel.

A dezertőrök valódi száma valószínűleg jelentősen meghaladhatja a hivatalosan nyilvántartott adatokat. Egy katonai szakértő által készített becslés alapján ez a szám akár a 200 000 főt is elérheti.

- mondta Szerhij Hnezdilov, az egyik ritka katona, aki nyíltan beszél a dezertálásról. Nem sokkal később vádat emeltek ellene, miután az AP szeptemberben interjút készített vele. Hnezdilov orvosi beavatkozásra hivatkozva távozott, de soha nem tért vissza. Megtapasztalta, hogy öt év szolgálat után semmi remény nincs a leszerelésre, hiába ígérte meg azt korábban az ország vezetése. "Ha a katonai szolgálat nem ér véget, az életem börtönné válik" - fogalmazott.

A dezertálások következményei tragikusak: a hátramaradó katonák életüket veszthetik, mivel sokszor nem tudják, hogy a védelmi vonalaik már üresek. Október folyamán például mindössze néhány hét leforgása alatt veszett el Vuhledar városa, amelyet korábban két éven át tartottak a védők. A 72. dandár egyik tisztje, aki névtelenséget kért, elárulta, hogy a város védelme a végső stádiumban mindössze egy sorzászlóaljra és egy lövészzászlóaljra hárult. A zászlóaljak egyes századaiban 120 katona lenne ideális, de sok esetben a halálesetek, sebesülések és dezertálások következtében csupán tíz katona maradt a századokban.

Az Ukrán Állami Nyomozó Iroda szóvivője szerint inkább nem emelnek vádat a dezertőrök ellen, ha vállalják, hogy visszatérnek az alakulatukhoz.

Tetyana Ivanova, ügyvéd, a AP hírügynökségnek kifejtette: "Az emberek gyakran képtelenek pszichológiailag feldolgozni a jelenlegi helyzetüket, és sok esetben nem áll rendelkezésükre megfelelő pszichológiai támogatás." Hozzátette, hogy a hadbíróságok esetleges döntései veszélyes precedenst állíthatnak fel a pszichológiai indokokkal történő felmentések terén. "Ebben a kontextusban szinte bárkinek indokolt lehet a távozása, hiszen a gyalogság körében alig található egészséges egyén" - tette hozzá.