A privát történelem fogalma sokak számára ismerős lehet, hiszen mindannyian rendelkezünk saját, egyedi élményekkel és tapasztalatokkal, amelyek éppúgy hozzájárulnak identitásunkhoz, mint a nagyobb történelmi események. A privát történelem a személyes emlé

Lapunk, az Esterházy Magyarország Alapítvány közreműködésével, egy izgalmas életrajzi pályázatot hirdet meg január 27-én. Az esemény helyszíne a budapesti Goethe Intézet, és a projekt partnerségben valósul meg az Erzsébetvárosi Zsidó Kulturális Örökségért Alapítvánnyal, valamint Polgár Andrással. A pályázat célcsoportját a 16-22 éves fiatalok alkotják, akiknek műveit a Freeszfe Írásképzésének oktatói, köztük Németh Gábor író, fogják értékelni. Ne hagyd ki ezt a lehetőséget, hogy megmutasd tehetségedet és egyedi történetedet!

Ahhoz, hogy valaki íróvá váljon, több összetevőre van szükség. Először is, elengedhetetlen a szenvedély a szavak iránt és az írás folyamata iránti szeretet. Az írók gyakran olyan történeteket szeretnének megosztani, amelyek másokat inspirálnak vagy szórakoztatnak. Másodsorban, a kreativitás kulcsfontosságú. Az íróknak képesnek kell lenniük új ötletek kitalálására és azok egyedi megfogalmazására. Emellett a megfigyelőképesség is fontos: a világ részleteinek és az emberek érzelmeinek alapos megértése segíthet hiteles karakterek és történetek megalkotásában. A kitartás sem elhanyagolható. Az írás nem mindig könnyű folyamat, és sokszor szükség van a visszautasítások és kritikák elviselésére. Az írók számára elengedhetetlen, hogy folytassák az alkotást, még akkor is, ha az út során akadályokkal találkoznak. Végül, a folyamatos tanulás és fejlődés is nélkülözhetetlen. Az írás egy mesterség, amelyet gyakorlat és tapasztalat révén lehet tökéletesíteni. Az olvasás, a más íróktól való tanulás és a visszajelzések figyelembevétele mind hozzájárulnak az írói fejlődéshez. Összességében tehát a szenvedély, kreativitás, kitartás és elkötelezettség a kulcselemek ahhoz, hogy valaki íróvá váljon és saját hangját megtalálja az irodalom világában.

Két, egymástól eltérő nézőpontom van a kérdésre. Az egyik értelmezésem szerint az írói léthez elengedhetetlen, hogy aktívan írjak. Ezt a szót folyamatos melléknévi igenévként tekinte, tehát író vagyok, amikor éppen alkotok. Ez egy különleges állapot, amelynek megélése nem mindig garantált, és nincs biztosíték arra, hogy újra átélhetem ezt az élményt. Másrészt, az "íróság" fogalma nem csupán a cselekvést jelenti, hanem egyfajta attitűdöt is magában foglal. Valaki íróvá válhat anélkül, hogy folyamatosan szövegeket készítene. Ebben az esetben a kifejezés inkább a létezéshez való viszonyulást és a figyelem egy sajátos mélységét jelenti. Írónak lenni azt is jelenti, hogy hűvös távolságtartással szemlélem a világot, miközben a figyelem heves intenzitásával élem meg a dolgokat. Ez a kettősség lehetővé teszi, hogy ne merüljek el teljesen az eseményekben, hanem megőrizzem a megfigyelő, érintetlen és semleges pozíciómat.

Ön szerint az életrajz és az életírás két különböző fogalom, vagy inkább azonos kategóriába sorolhatók? Emellett vajon manapság van-e értelme egy ilyen jellegű pályázatnak, vagy már nem bír relevanciával a modern világban?

A látszólagos hasonlóságok ellenére a két műfaj között lényeges különbségek húzódnak. Talán csak annyi a közös vonás, hogy mindkettő a szerző életének egy szeletére fókuszál. Az önéletrajz, vagy ahogyan manapság gyakran emlegetjük, a CV, leginkább az adatokat és a tényeket helyezi előtérbe. Ironikus módon, miközben az énről van szó, az önkép olyan személytelen dimenziói kerülnek a középpontba, amelyek csupán adminisztratív jellegűek. Hol született, hova járt iskolába, kik a szülei – ezek az információk alig árnyalják a valós képet arról, hogy ki ő valójában, vagy hogy milyen egyedi tapasztalatokkal gazdagodott az élet során. A fiam révén rengeteg slam poetry esten vettem részt, ahol jellemzően a fiatal, 16-22 éves korosztály mutatkozik be. Ezeken az alkalmakon tapasztaltam, hogy a fiataloknak bőven van mondanivalójuk, és tudatosan törekednek arra, hogy megosszanak velünk olyan generációs élményeket, amelyekről máskülönben nem értesülnénk. Éppen ezért úgy vélem, hogy ez a pályázat nem csupán egy lehetőség a kifejezésre, hanem fontos lépés az önismeretünk mélyebb megértésében is. Az őszinte hangvétel és a személyes történetek megosztása segíthet abban, hogy jobban megértsük egymást, és ezáltal gazdagabbá váljon a közös tapasztalatunk.

Pedig én úgy látom, hogy az idősebb korosztály könnyedén legyint rá a fiatalokra, mondván, hogy már nem is tudnak beszélgetni, nem olvasnak, és írni végképp nem írnak. Okként pedig az online világban való jelenlétüket jelölik meg.

A digitális bevándorlók és bennszülöttek közötti szakadék miatt rendkívül megfontoltan kell megközelítenünk az ítéleteinket, hiszen mi, idősebbek, gyakran nem értjük, hogyan is használják ezeket a platformokat a fiatalabb generációk. Az ő világukban a digitális kommunikáció olyan természetes, mint számunkra a hagyományos, offline interakciók. A mi elzárkózásunk és negatív véleményeink, amelyeket ezekkel a modern kommunikációs formákkal kapcsolatban megfogalmazunk, szinte érthetetlenek számukra. Ők már anyanyelvi szinten kezelik ezeket a technológiákat, és nem tudják felfogni, miért választjuk a régi, offline módszereket. Sosem volt még olyan gyors ütemű technológiai fejlődés, mint amit ma tapasztalunk, és soha nem élt még egy generáció, amely a tizenkilencedik századi kommunikációs hagyományokból érkezve néhány év leforgása alatt a huszonegyedik század digitális világába csöppenne. Az ember számára az a természetes, amibe beleszületik, míg azok, akik nem így nőttek fel, gyakran apokaliptikus történetekbe illő narratívaként élik meg ezt a változást. Ami az „olvasás” és „írás” fogalmát illeti, úgy vélem, hogy ezek jelentése is átalakul. Az „olvasni” ma már azt jelenti, hogy bármilyen vizuális jelrendszert értelmezünk, míg az „írás” alatt minden struktúrált jelrendszer létrehozását értem. Tehát amikor azt mondjuk, hogy a fiatalok nem olvasnak és nem írnak, valójában azt fejezzük ki, hogy különböző, modern kommunikációs formákat használnak, miközben a klasszikus, lassú, lineáris jelképzés és jelfejtés háttérbe szorul. Még ha érzek is egyfajta fájdalmat amiatt, hogy az általam ismert és szeretett kultúra sok szempontból háttérbe szorul, el kell fogadnom, hogy a világ változik, és ezzel együtt a kommunikációs szokások is.

Falak mögött rejtőző történelem kibővítve

Mit figyel meg, mi fogja átvenni a helyét?

Az a fajta hierarchikus, monolit kultúraeszmény, amelynek jegyében én felnőttem, és amelynek része például a mindenkire érvényes általános műveltség normája, már nem létezik. Helyette ma az úgynevezett műveltség policentrikus, különböző emberek, különböző értékválasztások és kánonok alapján tájékozódnak. És ezek a kultúrák vagy érintkeznek egymással, vagy nem. De azt már nem lehet mondani, hogy van egy a klasszikus fogalmak szerinti zárt kánon, amit, ha ismerek, akkor művelt vagyok, ha nem ismerek, akkor pedig műveletlen.

Ebben a tekintetben a világháló rendkívül fontos szerepet játszik.

Teljesen egyetértek, hiszen a helyzet nem csupán a békés egymás mellett élésről szól, hanem egy élet-halál harc zajlik az értékrendszerek között. Ez az ultraliberális elképzelés komolyan megkérdőjeleződik a mindennapi konfliktusok tükrében. Az ember folyamatosan bonyolult döntési helyzetekkel néz szembe, és minden pillanatban a legjobbnak tűnő opció mellett kell döntenie. Évezredeken át hozzászoktunk ahhoz, hogy a "velünk született" identitás viszonylag állandónak számít. Ha valaki a görög-latin-keresztény-zsidó kultúra keretei között nőtt fel, akkor a középkorban vagy akár azelőtt a családjában fellelhető értékek stabilnak és megkérdőjelezhetetlennek tűntek. Ma viszont egyetlen életen belül szembesülünk azzal, hogy ugyanazt a dolgot és annak teljesen ellentétes nézőpontját is értékként tekinthetjük. Ráadásul mindkettőnek lehet valamilyen igazsága. Ez a relativizmus rendkívül megnehezíti az életünket. A legtöbb ember különböző identitások határvonalán egyensúlyoz, és ebben a bizonytalan státuszban próbálja megtalálni saját helyét. A pszichikai következményeit pedig mindannyian tapasztaljuk, hiszen a belső feszültségek és a folyamatos identitáskeresés hatással van a mindennapi életünkre.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy különleges lány, akit Aliznak hívtak. Aliz mindig is más volt, mint a többiek. Különös álmokkal és színes gondolatokkal teli világban élt, ahol a hétköznapok szürkesége sosem tudta elnyomni a fantáziáját. Aliz szülei egy kis faluban laktak, ahol mindenki ismerte egymást. A lány gyakran sétált a mezőkön, ahol a virágok táncoltak a szélben, és a madarak éneke kísérte lépteit. A természet varázsa inspirálta őt, és minden nap új kalandokat keresett. Ám a falu népe nem mindig értette meg Aliz különc ötleteit és álmait, ezért gyakran egyedül érezte magát. Egy nap, amikor a napfény aranysugarai a földre hullottak, Aliz rátalált egy titkos ösvényre, amely egy elhagyatott erdőbe vezetett. Az erdőben csodás lényekkel találkozott: beszélő fákkal, tündérekkel és egy bölcs, öreg baglyal, aki megosztotta vele az élet mély titkait. Aliz rájött, hogy a világ tele van csodákkal, csak meg kell találni őket. Ahogy teltek a napok, Aliz bátorsága nőtt, és eldöntötte, hogy megosztja a falu lakóival is a felfedezéseit. Elhatározta, hogy mesél az erdő csodáiról és a barátairól, akikkel találkozott. A falu eleinte kétkedve fogadta a történeteit, de Aliz kitartása és lelkesedése végül meggyőzte őket. A lány történetei révén a falu lakói újra felfedezték a természet csodáit, és megtanulták értékelni a különbözőséget. Aliz nemcsak a saját álmát valósította meg, hanem egy egész közösséget inspirált arra, hogy nyitott szívvel és elmével nézzen a világra. Így Aliz nemcsak saját történetének főszereplője lett, hanem a változás katalizátora is, aki emlékeztette a többieket arra, hogy a valóságot a képzeletük színesíti, és hogy mindannyiukban ott rejlik a varázslat.

Ha lett volna lehetősége 16-22 évesen egy pályázaton írni magáról, valószínűleg egy izgalmas és önfelfedező utazásra hívta volna az olvasót. Az akkori énjével talán arról írt volna, hogy milyen kihívásokkal nézett szembe a fiatal felnőtté válás során, és hogy miként formálták ezek az élmények a személyiségét. Az írása tele lett volna lelkesedéssel és álmokkal, arról, hogyan vágyik arra, hogy felfedezze a világot, új barátságokat kössön, és megtalálja a saját helyét a társadalomban. Talán megosztotta volna a szenvedélyeit, legyen az a zene, a művészet vagy a sport, és arról is írt volna, milyen hatással voltak ezek az érdeklődési körök az életére. A kérdésre, hogy indult volna-e egyáltalán, valószínűleg igennel válaszolt volna. A fiatal énjében ott élt a bátorság és a kíváncsiság, hogy kifejezze magát, és talán éppen ez a lehetőség adta volna meg azt a lökést, amire szüksége volt ahhoz, hogy kilépjen a komfortzónájából. Az írás nemcsak egy pályázat lett volna számára, hanem egy lehetőség, hogy tükröt tartson saját magának, és megmutassa a világnak, ki is ő valójában.

Az életemben az 1972 és 1978 közötti időszakot tartom az egyik legsötétebb fejezetnek a fokozatosan puhülő Kádár-rendszer történetében. Akkorra már messze eltávolodtunk a hatvanas évek utópiáitól; a hatalom visszahúzódott azoktól a gyenge próbálkozásoktól, amelyekkel a közélet demokratizálására és a gazdasági modernizációra tett kísérleteket eszközölt. Ekkor egy nagyon retrográd, rossz értelemben vett korszak vette kezdetét. Ezekben az években azt tapasztaltam, hogy a hivatalos kultúra és az általam keresett alternatív kultúra között hatalmas szakadék tátongott. Így hát nem igazán tudom komolyan venni a kérdést, mert úgy érzem, hogy abban az időszakban nem alakulthatott volna ki olyan helyzet, amelyet ma elképzelnek. Ha mégis megtörtént volna, valószínűleg arról kellett volna írnom – a tapasztalataimról, a hasadékról, a rossz közérzetről, ami jellemezte azt az időt. Például emlékszem, hogy 1971. március 15-én a megemlékezés során a velem egykorú résztvevőket brutálisan szétvertek. 1972. március 15-én viszont én is ott voltam a Petőfi-szobornál. Pont tegnap találkoztam azzal a barátommal, akivel együtt mentünk. Ő ballonkabátot viselt, és a kabát alatt egy fényképezőgép lapult. Amikor éppen sziszegett, én hátraléptem, ő pedig gyorsan megörökítette a pillanatot. Az egyik képen, a Petőfi Sándor szobra mellett, balról-jobbra álló rohamkocsik sorakoznak, tele rendőrökkel. A szabadság jelképére tehát éppen a zsaruk vigyáztak.

Igen, érdemes a történetek világán keresztül megközelíteni a dolgokat. A történetek nem csupán szórakoztatnak, hanem tanítanak is, és segítenek jobban megérteni a saját tapasztalatainkat és azokat az érzéseket, amelyekkel szembesülünk. Ha az indulók a saját élményeikből merítve, vagy mások történeteit átgondolva indulnak el, gazdagabb és mélyebb perspektívát nyerhetnek. A narratívák segítségével nemcsak a tanulságokat vonhatják le, hanem a saját útjukat is jobban megérthetik, és ezáltal magabiztosabban léphetnek előre.

Ha általánosítani lehet, talán azt mondhatnám, hogy érdemes a lehető legkevesebb előfeltevéssel nekivágni az írásnak. A legérdekesebb szövegek gyakran akkor születnek, amikor az író képes elengedni a külső elvárásokat, és arról beszélni, ami igazán fontos számára. Az intenzív érzelmi kapcsolatok révén a létrejövő szöveg képes megragadni az olvasó figyelmét. A legérdekesebb ebben az egészben, hogy a jelenlegi történelemről van szó, arról a folyamatról, ami gyakran kimarad a történelemtudomány és a történelemkönyvek kereteiből: a hétköznapok valóságáról. Azok a pillanatok, amelyek sokszor sokkal többet mondanak, mint egy hosszú tudományos értekezés. Ennek az az oka, hogy az emberek jellemzően narratívákban fogalmazzák meg tapasztalataikat, és ezekben mindig a legjellemzőbb pillanatokat ragadják meg. Ha bátorságot merítenék arra, hogy bármit is ajánljak, akkor azt javasolnám: beszéljenek arról, ami igazán fontos számukra. Ne próbáljanak alkalmazkodni a kor hangulatához, és ne kergessék a vélt sikeresség elvárásait a szövegükben, hanem valódi figyelemmel és szenvedéllyel foglalkozzanak azokkal a témákkal, amelyek leginkább érdeklik őket.

Tud példát mondani erre a privát történelem mesélésre?

Egyszer olvastam egy antológiát, amely a délszláv háború borzalmait tárta fel. A kötet tele volt iszonyatos eseményekkel: katonák, akik fejekkel játszadoztak, mesterlövészek, akik a zebrán átkelő gyerekeket célozták meg... De volt benne egy különös történet, amely mélyen megérintett. Egy nőről szólt, aki bezárva maradt egy lakótelepi lakásban, ahol víz nem folyt. Ahogy teltek a hetek, elviselhetetlenné vált számára, hogy a haja tisztátalan maradt. Ekkor hát leengedte a radiátorokból a vizet, hogy azzal moshassa meg haját. Az eredmény súlyos sebek lettek a fejbőrén. Talán okosabb döntéseket hozhatott volna, de őt csupán az foglalkoztatta, hogy végre meg tudja tisztítani haját. Ez a történet számomra valamiért sokkal élesebben ragadja meg a háború lényegét. Megmutatja, mit jelent az emberi méltóság megőrzésére tett kísérlet. Milyen érzés koszos hajjal élni, vagy hogy sebek borítják a fejbőrt. Ezek olyan tapasztalatok, amelyek bárki számára ismerősek lehetnek. Ezek a történetek azok, melyek rendkívüli precizitással mutatják meg, hol és milyen világban élünk.

Névjegy

Németh Gábor (Budapest, 1956. november 23.) sokoldalú író, újságíró és forgatókönyvíró, aki jelentős hatást gyakorolt a magyar irodalmi életre. Pályafutása során számos folyóiratnál dolgozott szerzőként és szerkesztőként, többek között az Ipari Forma, Orpheus, Octogon, Magyar Narancs és Litera című lapoknál. 1996 és 2007 között a Magyar Rádió szerkesztője volt, és 2001-től 2021-ig a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatójaként tevékenykedett. Első prózai műve, az Angyal és bábu, 1990-ben látott napvilágot, míg legújabb írása, a Szilasi Lászlóval közösen jegyzett Kész az egész című "talált regény", 2024-ben fog megjelenni. Munkásságát számos elismerés övezi, többek között a József Attila-, Déry-, Márai- és Füst Milán díjak formájában. Németh Gábor alapító tagja a Szépírók Társaságának, valamint a Freeszfe Egyesületnek, ezzel is hozzájárulva a magyar kultúra gazdagításához.