Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság: Nem minden közérdekű téma, amelyről a média tudósít, valójában közügy.

Helytelen lenne pusztán a média figyelmére alapozva minősíteni egy eseményt közügynek - erre a fontos megállapításra hívja fel a figyelmet Koltay András és Szomora Zsolt legújabb könyve. A kötet hazai bíróságok több száz egyedi határozatán keresztül világít rá a szólásszabadság és a személyiségvédelem közötti feszültségre. Kiemeli, hogy egy közlés nem válik automatikusan jogellenessé csupán azért, mert valótlan tényeket tartalmaz, és hangsúlyozza, hogy a vélemények jogi védettsége rendkívül széles spektrumot ölel fel a gyakorlatban - áll a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) keddi tájékoztatásában, amelyet az MTI közölt.

A közlemény szerint "A hírnév- és becsületvédelem joggyakorlata a polgári és büntetőjogban" címmel újabb "hiánypótló" jogtudományi kötet jelent meg az ORAC Kiadó és az NMHH együttműködésében. A szerkesztőkön kívül a kötet szerzője Kovács Helga, Monori Zsuzsanna, Sorbán Kinga és Szikora Tamás. A mű egy olyan átfogó kutatás eredményeit foglalja össze, amely egyedülálló módon csaknem ezer hazai hírnév- és becsületvédelmi ügyet (illetve az azokban született valamennyi döntést) vett górcső alá - tudatták.

A kötet alaposan és részletesen elemzi, hogy a bíróságok milyen kritériumok szerint határozzák meg, ki számít közszereplőnek, valamint milyen tényezők alapján döntik el, mi minősül közügynek. Ezek a közügyek különösen fontosak, mivel a szólásszabadság ezen a területen kiemelt védelmet élvez. A szerzők hangsúlyozták, hogy csupán az, hogy egy ügy széles körű érdeklődést vált ki, önmagában nem elegendő ahhoz, hogy az abban részt vevő személyek jogait csorbítsák. Ebből kifolyólag arra is felhívták a figyelmet, hogy tévesen értelmezhető az a bírósági gyakorlat, amely kizárólag a közérdeklődésre támaszkodva minősít egy ügyet közügynek.

Úgy fogalmaztak, hogy ez a megközelítés - helytelenül - a médiát emeli döntéshozói szerepbe, hiszen az értelmezés mentén bármely ügyet közügyként definiálhatnánk, amelyről a sajtó beszámol, és amely ezáltal felkelti a tömegek érdeklődését. A közlemény szerint a szerzők vitatják azt a bírói gyakorlatot is, amely önmagában azért minősít jogellenesnek egy közlést, mert az valótlan tényállítást tartalmaz. Az Alkotmánybíróság joggyakorlata szerint ugyanis bizonyos körülmények között akár valótlan tényállítások is jogszerűek lehetnek, ha azok közszereplők közügyekben betöltött funkciójához kapcsolódnak, és nem szándékos hazugságról van szó, illetve a közlő nem járt el súlyosan gondatlanul.

A mű arra is rámutat, hogy a tényállítások és vélemények elhatárolásakor a bíróságok jellemzően figyelmen kívül hagyják, hogy az utóbbi körbe utalt közlések nagy része nem tisztán véleménynyilvánítás. A bírák többnyire tényekre épülő véleményekkel találkoznak, ezeket azonban sok esetben tisztán véleményközlésekként azonosítják. A szerzők hangsúlyozták, hogy a jövőben szerencsésebb lenne a közlések köztes, árnyaltabb bírói értelmezése, a tényállításon alapuló véleményközlések e jellegének figyelembevétele, és elhatárolása a teljesen szubjektív véleményektől.

A kötet felfedi, hogyan értelmezik a bíróságok az emberi méltóság jogát, bemutatva a jogi kereteket és a gyakorlati alkalmazásokat. A szerzők emellett részletesen elemzik az újságírói szabadság kiterjedését, valamint a közvetítő szolgáltatók felelősségét érintő bírói érveléseket. "A hírnév- és becsületvédelem joggyakorlata a polgári és büntetőjogban" című kötet rendkívül érdekes és tanulságos olvasmányt kínál jogászok, kommunikációs szakemberek, közszereplők és véleményformálók számára, valamint mindazoknak, akik elmélyednének a téma iránti érdeklődésükben.