Nácik, orkok, zombik és gyilkosok – vajon az orosz katonák is csak gépek a háború malmában, vagy ők is emberek, akiknek saját történetük és érzéseik vannak?

Botrányos események kísérték az idei budapesti nemzetközi dokumentumfilm fesztivált (BIDF), különösen az "Orosz frontkatonák között" (Russians at War) című film bemutatója körül. A produkciót követően Ukrajna erőteljes tiltakozása miatt több más nemzetközi fesztivál is levette a programjáról. Most pedig Bendarzsevszkij Anton, a budapesti vetítést követő szakértői beszélgetés résztvevője – aki rendszeres vendége a Klasszis Média eseményeinek – osztotta meg gondolatait a Facebookon.

Az idei budapesti nemzetközi dokumentumfilm fesztivál (BIDF) merész lépésre szánta el magát, amikor a programjába állította az "Orosz frontkatonák között" (Russians at War) című dokumentumfilmet. De miért számít ez merész döntésnek? Nem csupán a film tartalma miatt, hanem a nemzetközi ukrán reakciók kontextusában. A film szeptemberi premierje után gyorsan elnyerte a figyelmet, és bekerült a világ legnagyobb fesztiváljainak programjába, mint például a velencei és a torontói fesztivál. Az események közeledtével azonban Ukrajna sikeresen lobbizott annak érdekében, hogy a filmet minden esetben eltávolítsák a programból.

A film valóban megosztó élményt nyújthat, és érdemes megfelelő háttérismeretekkel és kontextussal leülni elé. Anasztaszia Trofimova, az orosz rendezőnő, több hónapon át egy orosz zászlóalj mindennapjait dokumentálta. Noha hivatalos engedéllyel nem rendelkezett, ügyesen kihasználta a káoszt, amely a helyszínen uralkodott, valamint azt a tapasztalatát, hogy korábban az orosz állami televízió számára is dolgozott.

Ez a több mint kétórás dokumentumfilm kiválóan bemutatja, hogy mik motiválják az orosz katonákat, hogyan formálódik a gondolkodásuk, és milyen beszélgetések zajlanak közöttük a frontvonalon. Sok esetben szó szerint ismétlik az orosz propaganda üzeneteit a NATO-ról, az orosz-ukrán testvériségről, valamint a régi szovjet dicsőségről – hiszen ebben a szűk, manipulált valóságban élnek. Ugyanakkor a film felfedi, hogy képesek saját véleményalkotásra is: sokukat zavarja, hogy más ország területén harcolnak, és felháborítja őket, hogy az orosz vezetés áldozatul küldi őket, miközben a valódi okok és célok a propaganda ködében rejtőznek. A filmben fiatal, sőt, nagyon fiatal katonák is szerepelnek, akik nap mint nap életüket kockáztatják – ahogyan a front másik oldalán is.

Teljes mértékben megértem, miért nem találja kedvezőnek Ukrajna ezt a filmet, és miért igyekszik minden lehetséges platformon ellehetetleníteni. A háborúval járó dehumanizáció mindkét oldalon a csúcsra hágott, és ez különösen szembetűnő. Az ellenfelek nácikként, orkokként, zombiként vagy éppen gyilkosokként jelennek meg a retorikában, és a lista még hosszan folytatható. A szerepek világosan körvonalazódnak, és megkérdőjelezhetetlenek: az egyik oldal egy háborús agresszorról beszél, aki nap mint nap ártatlan civileket gyilkol, míg a másik oldal a saját állampolgárai védelmében harcoló ország, amely mindent elkövet a területe felszabadításáért. Ugyanakkor Kijev törekvése, hogy ezt a háborús narratívát globálisan is érvényesítse, arra irányul, hogy az oroszokat ne élő, gondolkodó emberekként, hanem "gyilkos orkokként" lássák.

Az orosz frontvonalon készült kanadai-francia dokumentumfilm radikálisan megkérdőjelezi a megszokott narratívákat. Rávilágít arra, hogy a háború színterén is emberek élnek, akik különböző okokból kerülnek a harcmezőre: a sorsuk, a pénz reménye, vagy akár az orosz propaganda által sugallt ideológiai meggyőződés motiválja őket. Fontos hangsúlyozni, hogy ez az orosz perspektíva nem kötelező érvényű, de elengedhetetlen, hogy a második világháború óta legpusztítóbb konfliktusról, amely már közel három éve dúl (vagy ha úgy nézzük, már 11 éve), olyan dokumentumfilmek készüljenek, amelyek lehetővé teszik, hogy jobban megértsük a két oldal mindennapi életét és mozgatórugóit.

Még ha ezek a motivációk néha kényelmetlenül érintenek minket, vagy éppen ellenérzéseket szülnek, mégis fontosak lehetnek.

Amikor néhány héttel ezelőtt megkaptam a meghívást, hogy részt vegyek a film első vetítése utáni beszélgetésen, ahol az orosz rendező is jelen lesz, szinte azonnal igent mondtam. A lehetőség, hogy egy ilyen különleges esemény részese lehetek, egyszerűen túl vonzó volt ahhoz, hogy nemet mondjak.

Viszont az, ami a program kikerülése után várt rám, igazán meglepett.

Számos reakciót kaptam Ukrajnából, ismerősöktől és ismeretlenektől, közvetve és közvetlenül. Több cikkben foglalkozott a vetítéssel az ukrán sajtó is. Az üzenet lényege ugyanez volt: ez egy propaganda film, azonnal fontoljam meg a visszalépésemet. Több esetben ezek az üzenetek politikai jellegű fenyegetésekkel is társultak, melyek szerint, melyek szerint ha ezt nem teszem meg, akkor Ukrajna szankciós listájára (!) fogok majd kerülni. Pont én, aki azt gondolom, hogy elég sokat tettem a hazai nyilvánosságban az orosz-ukrán háború maximálisan valósághoz közeli, tárgyilagos bemutatásáért, és az orosz agresszió egyértelmű elítéléséért. Megkockáztatom, hogy ezeknek az embereknek a 99,9%-a nem is látta a filmet, hiszen a néhány hónappal ezelőtt megjelent dokumentumfilm egyelőre csak fesztiválokon (lett volna) elérhető, hivatalosan még nem streamelhető, és nyilvános elérésben nincs jelen. Feltételezem, hogy nagyrészt központilag szervezett kampányról van szó.

Ez a típusú nyomásgyakorlás éppen az ellenkező hatást váltott ki belőlem: megerősített abban a meggyőződésben, hogy sosem szabad engednünk egyik oldal követeléseinek sem, hiszen az objektivitás és a szakmai függetlenség felbecsülhetetlen értékek. Külön öröm számomra, hogy a BIDF fesztivál szervezői, a jelentős nyomás ellenére, kitartottak az eredeti terveik mellett, és a film a következő napokban három alkalommal is megtekinthető lesz.

A jelenség, amiről beszélünk, valóban aggasztó. Teljes mértékben megértem és elfogadom, hogy a jelenlegi helyzetben egy orosz katonákról szóló film bemutatása Ukrajnában komoly problémákat vethet fel. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy mi nem Kijevben tartózkodunk, hanem Magyarországon, az Európai Unió egyik tagállamában. Ez a fajta zsarolás csak azt a képet festi, hogy Ukrajna még nem készült fel arra, hogy teljes jogú tagja legyen ennek az európai közösségnek, és hogy rengeteg munka vár még rá ezen az úton.

Az elmúlt 2 évben egyébként a BIDF 11 ukrán filmet mutatott be, és beszélgetéseket és interjúkat szervezett a filmek alkotóival, egyértelműen és nyíltan kiállva Ukrajna területi integritásának elismerése és annak védelme mellett. Az idei fesztivál programban 5 ukrán film szerepel, ezekből is kifejezetten ajánlom Szergei Lozsnitsza "Invázió" című filmjét. Ezért betámadni az egész fesztivált és annak 11 éves munkáját azért, mert van egy film, amelyek nem tetszik vagy kényelmetlen, egyszerűen méltatlan és kifejezetten kontraproduktív."