Mivé formálódsz majd, amikor felnőtté érsz?

Gyerekkoromban gyakran hallottam a kérdést: „Na, mi leszel, ha nagy leszel?” A válaszom szinte azonnal érkezett: „Csokoládégyáros!” Hogy mi inspirálta ezt a felnőttkorom vágyát, az a mai napig rejtély számomra. Talán az édességtől való megfosztottság játszott szerepet? Nem mintha a szüleim az egészséges táplálkozás fanatikusai lettek volna. Az ötvenes években, ahogy sok más családban is, nálunk a tudatos táplálkozásra való nevelés szinte elképzelhetetlen volt.

A mindennapi táplálkozási szükségletek listáján a csokoládé ritkán kapott helyet. Amikor a testvéreimmel együtt olyan mértékben vágytunk az édességre, hogy azt már nem lehetett figyelmen kívül hagyni, anyai nagyanyánk vagy édesanyánk pörkölt cukrot készített. A házunkban mindig volt kristálycukor és dió, hiszen ezek elengedhetetlen alapanyagok voltak. Persze, ezeket a finomságokat csak mértékkel fogyaszthattuk, ha azt akartuk, hogy a karácsonyi bejglibe, meg az ünnepi süteményekbe – különösen a hájas tésztából készült krémesbe – cukor is kerüljön. Néha uzsonnára a vízbe mártott kenyérre is szórtunk egy kis kristálycukrot, így kedveztünk a fognyűvő manónak, aki mindig ott leselkedett ránk.

Nyáron a hőségben mindig is vágytunk az édességekre, és ilyenkor Tóni bácsi fagyijának öröme egy különleges élményt nyújtott. A jó öreg fagyizója nemcsak ízletes fagyikat kínált, hanem a tojás is megfizethető volt vele – hiszen a tyúkok nyáron bőségesen tojtak. Tóni bácsi minden nyáron megérkezett a mozgó fagyizójával, és ezzel a varázslatos kerékpárral, amit már csak a régi filmek nosztalgikus világában láthatunk. A kerékpár elején egy két tégelyből álló fagylaltos pult állt, ahol a színes fagylaltok sorakoztak. Mellette egy víztartály kapott helyet, amely lehetővé tette, hogy időről időre leöblítse az adagolókanalát, biztosítva ezzel a tisztaságot. A csomagtartó sem maradt üresen: egy kisebb kanna várta a szükséges vizet, hogy mindig kéznél legyen a frissítő élményhez. Tóni bácsi fagyizójának illata és hangulata a nyár elengedhetetlen részévé vált, és a gyerekek, felnőttek egyaránt izgatottan várták érkezését.

Akkoriban a népegészségügyi hatóságok nem tűntek túlságosan szigorúnak, vagy talán sosem tapasztalták meg azt a meglehetősen visszataszító jelenetet, ahogy Tóni az út menti fa árnyékában fütyörészve elvégzi a kisdolgát. Miután letudta ezt a "fontos" feladatot, egy vizes ronggyal törölgette meg a kezét, majd a tölcsérbe nyomta azokat a fagylaltokat, amelyek körül a gyerekek sürgölődtek. Emlékeim szerint a fagyira váró kis lurkók sem igazán foglalkoztak a higiéniával; eszükbe sem jutott, hogy a fagylaltos tölcsér átvétele előtt kezet kellene mosniuk. Mégis, valahogy nem volt annyi bakteriális fertőzéssel küzdő gyerek, mint manapság.

Tóni érkezését egy igazán különleges csengő kísérte, amely nem mindennapi hangzásával hívta fel magára a figyelmet. Valószínűleg neki, vagy valamelyik családtagjának lehetett köze a ministráláshoz, hiszen a csengő éppen olyan volt, mint amit a misézés során használnak, a szent úrfelmutatás és áldozás pillanataiban. Tóni mindig is bírta a viccet, hiszen nem véletlenül érkezett falunkba éppen akkor, amikor a nagymisére éppen beharangoztak. Utólag talán nem lenne fair őt meggyanúsítani, de nem tudom megállni, hogy meg ne jegyezzem: valahol egy templomban bizonyára nagy zűrzavar alakult ki, amikor a sekrestyés a misézéshez szükséges eszközöket készítette elő, és csak a csengető üres helyét találta a polcon.

A történet hitelességéhez tartozik, hogy néhányszor az én kezemben is volt a misézéshez használt relikviából. Az egyik gyerekkori barátommal abban a kitüntetésben részesültünk a hittanórákon tanúsított jó magatartásunkért, hogy vasárnaponként mehettünk ministrálni. E tevékenységünkért néha édesség járt, és ha nem is gyakran, a perselypénzből is kaptunk. Történt ez mindaddig, amíg az egyik ministrálás alkalmával nem a megfelelő időben ráztuk meg a csengőt és a miséző esperes - a nevére már nem emlékszem - ott abban a pillanatban nyakon nem vágott. A hívők meg kissé összezavarodtak, mert valaki belepiszkított a misézés menetrendjébe.

Nem tudom pontosan, Tóni hány éven át hordozta magával a vanília és csokoládé fagyiját, de az biztos, hogy miután a falunkban is megnyílt a kisvendéglős presszó, ahol már kellemes környezetben lehetett fagyit venni és élvezni, az ingázása véget ért. Az idő múlásával a felnőttek kérdéseire adott válaszaim is átalakultak. Ahogy egyre jobban megismertem önmagam és felfedeztem a tehetségeimet, a magamnak feltett kérdésekre is új, izgalmas válaszokat találtam. Már nem vágyom arra, hogy csokoládégyáros legyek, de az édességek iránti vonzalmam továbbra is töretlen. Vannak, akik szerint nem illik egy komoly férfinak az utcán fagylaltot enni, én viszont fittyet hányok a normákra, és bátran élvezem a fagyit. Legalább négy gombóc fagyival indulok neki egy sétának, ha a közelébe kerülök.

Ahogy a gyerekkorom vége felé közeledtem, egyre gyakrabban hallottam, ahogy apám az anyámhoz fordulva aggódva teszi fel a kérdést: "Mi lesz ebből a gyerekből?" Valószínűleg az aggodalma abból fakadt, hogy nem tudta, hogyan terelje a figyelmemet a vaskézművesség irányába, amely mesterséget ő is űzött, és amely apja nyomdokain haladt. A kovácsműhelye lenyűgöző látványa mindig is elvarázsolt. Minden alkalommal ámulattal figyeltem, ahogy apám ügyes kezeiben a vasdarab életre kelt. A fújtatóból kiáradó tűz fényében a vörösre izzott fém szinte táncolt, míg ő az üllőre helyezve, a többkilós kalapáccsal precíz ütések sorozatát mérte rá. Az ütések ritmusát hallani lehetett, ahogy a kalapács hol a formálni kívánt vason, hol az üllőn koppant. Az érdeklődésem azonban nem terjedt túl a látvány csodálásán; a mesterség mélyebb megértése valahogy elkerült.

Halottak napján, amikor elindulok a szülőfalum temetőjébe, gyertyát gyújtva az emlékeknek, a nagyszüleim sírján álló vaskereszt mindig megragadja a figyelmemet. Ez a kereszt az apám keze munkáját dicséri, és ahogy ránézek, eszembe jut a műhely, ahol gyerekként sosem éreztem igazán otthon magam. Az apám reménykedett, hogy egyszer majd én is követem a nyomdokait, hogy a vashoz kötődő mesterséget tanuljak meg. Ám az idő múlásával világossá vált, hogy az az út, amelyet ő elképzelt számomra, olyan távol állt az álmomtól, mint Makó Jeruzsálemtől. Az ő álma és az én vágyam között hatalmas távolság tátongott, amelyet nem tudtunk áthidalni.

Természetesen, íme egy egyedibb változat: A mérnöki pálya felé vezető úton nemcsak a képességeim korlátai álltak, hanem a természettudományokkal, különösképpen a matematikával való viszonyom is. A reálgimnáziumi matematikatanárom nem éppen a legkíméletesebb módon fogalmazott, amikor azt mondta nekem: "Gyerekem, te tényleg nem vagy valami okos." Ez a megjegyzés mélyen megsebzett, de az idő múlásával, és miután a pedagógiai tudományokban elmélyültem, már három diplomával a zsebemben, megbocsátottam neki. Az érettségi találkozók alkalmával sokáig terveztem, hogy leülök vele egy jót beszélgetni, és megosztom vele ezt a tapasztalatomat.

Abban az időszakban a pedagógia tudománya még nem ért el olyan fejlettségi szintet, hogy a funkcionális zavarokat, mint például a diszkalkuliát, megfelelő keretben tudja értelmezni. A matematika szakon végzett tanárok sem bírtak olyan mélyreható pedagógiai ismeretekkel, amelyek révén hatékonyan kezelhették volna a tanulók képességei közötti eltéréseket. Ugyanakkor voltak olyan kiemelkedő tanárok, akik már akkor is képesek voltak kisugárzásukkal segíteni a tanulási nehézségek leküzdésében. Engem nem a természettudományos tantárgyak ismerete vonzott a reálgimnáziumba, hanem inkább az intézmény híres önképző és színjátszó körének lehetősége, amelyben aktívan részt vehettem.

Utólag visszagondolva, bánom, hogy nem voltam eléggé hálás apámnak azért, hogy nem tiltotta, hanem támogatta kamaszkori álmaim megvalósítását. Nem is csak álom volt, hanem mások részéről nem vitatható elhatározás, hogy majd ünnepelt sztár leszek. 18 éves koromig ez a döntésem befolyásolta a mindennapjaimat. Több mint egy évtizedig arra készültem, hogy színész leszek. A középiskola befejezését követően jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakára. Az első felvételi vizsgán, vagy ahogy akkor mondták, rostavizsgán, megfeleltem. A vizsga harmadik fordulójáig is eljutottam, ott azonban kiszakadt a rosta, a túl nagy lukon kipottyantam. Idő kellett, hogy a felvételi bizottság döntését megemésszem, és szerencsémre nem is sikertelenül, más irányba tereljem életem hajóját.

Szüleim halála után a családi fényképek lapozgatása közben a kezembe akadt egy fotó, amelyen apám is szerepel nem utcai öltözetben, hanem jelmezben. A kép hátoldalán egy dátum és a következő írás: "Piros bugyelláris népszínmű, előadták a Döbröközi színjátszó kör tagjai."

Valószínűleg apám támogató hozzáállása is részben ennek volt köszönhető. Ő is rendelkezett némi kapcsolattal a színjátszással, igaz, inkább csak hobbi szinten.