Persze, szívesen! Itt van egy egyedi megfogalmazás az "Evilági kérdés" témájában: **Morális Dilemma a Mindennapokban** Az életünk során számos olyan kérdéssel találkozunk, amelyeket nehéz megválaszolni, és amelyek a jó és rossz határvonalán egyensúlyozn

Az első sorral együtt megérkezünk a havazás csendjébe, ahol a hópelyhek tánca egy új történet küszöbén áll. Lovasunk hátán utazunk, s ahogy ő néz, úgy mi is látunk: a táj, a múlt, mind-mind egybeolvad. Átkelünk a hóval borított tájon, ahol minden lépés egy újabb emlék, egy újabb találkozás. Az út során emberek bukkannak fel, mint árnyak a fehér háttérben. Először egy elesett alak, akiről nem tudni mást, csak annyit, hogy ember. Nincs neve, nem is beszél, csak a sorsának súlya nehezedik rá. Aztán ott a másik, egy centurio, aki magabiztosan lépked, szavával parancsot sugallva. Kérdése, bár formálisan nem is íródik le, mégis áthatja a szöveget: vajon miért ne hagynánk el a gyengét? Hiszen a világ talán csak akkor épülhet, ha a gyengék háttérbe szorulnak. Miközben haladunk, a havazás újra körbeölel minket: a koldussal való találkozás felidézi a gyermekkori emlékeket, a segítő szándék felvillanását. A koldus megmentése nem csupán tett, hanem álom is, amelyben az Úrral való találkozás ígérete él. Ez a pillanat reggelre átalakul, felismerés fénye ragyog a hófödte tájban. A hó és a hideg nemcsak a fájdalom és a ridegség szimbólumai, hanem a megtisztulás ígéretét is hordoza. Ahogy a hideg szorongatása ellenére a melegség – az irgalmasság és az önfeláldozás – felnőtté válik, úgy a havazás új értelmet nyer. A világ, ha csak egy pillanatra is, de képes lehet a szépségre, ha a jóság utat tör magának a sötétben.

A tours-i Szent Márton legendáját megidéző versben a beszélő a hóesésben, a város felé tartva, egy összefagyott embert észlel az út szélén. Azonnal cselekszik, de jósága nem tudatos döntésből fakad, hanem ösztönös, természetes reakcióként. Ahogyan a régi történetekben, úgy ő is segíteni akar: "Köpenyemet ráterítettem, és dörzsölni kezdtem dermedt Testét a köpeny anyagán keresztül éreztem. Rám pillantott, de szavak nem hagyták el a száját, csak a csend beszélt helyette. Láttam a szemében saját arcom tükörképét, ahogy a hóval borított táj varázslatos fényében ragyog. vidéket körülöttünk." A történet folytatása lenyűgöző és megrendítő, hiszen Márton már a saját otthonában pihen, amikor álmaiban megjelenik az Úr. "Álmomban megjelent az Úr, megismertem rajta a köpenyem, amelyet Ráborítottam arra az emberre, aki ott feküdt a hóban, nem messze a fák sötét árnyékától, mintha a tél hideg ölelése megfosztotta volna az élet minden jelétől. A fehér takaró alatt csak a légzésének ritmikus zöreje árulkodott arról, hogy még létezik. A hópelyhek lassan hullottak, mint apró csillagok, és minduntalan befedték a testét, mintha a természet próbálta volna elrejteni a fájdalmát a világ szeme elől. messze a városkaputól. Az arcát nem tudtam jól kivenni, olyan homályosan rajzolódott ki előttem, mintha egy ködös álmomból lett volna. Az árnyak játszadoztak a vonásokkal, és csak egy sejtetett mosoly sejlett fel, amely titkokat rejtett magában. Intenzív fény ragyogott, de belül éreztem, hogy Ő az. Szavai elértek hozzám. A köpenyed nekem adtad, a köpenyedet rám terítetted." A vers zárásában egyfajta mély vallomás bontakozik ki, amely az ürességről és a teljes birtoktalanságról szól. "Olyan ürességet éreztem, mintha nem lenne testem, mintha csak tekintet lennék, test nélkül, de mintha ez a tekintet sem az enyém lenne, mintha eltűntem volna magamból." Az imádság, amellyel a vers végződik, megerősíti a gondolatot: "Nem az enyém volt, amit adtam, Uram. Nem vagyok önmagam birtokosa. Én vagyok a kitaszított, az utcák árnyékában élő koldus, akit senki sem ismer. A falakon túl, a világ peremén, magányosan barangolok, elfeledve és elhagyatva. Mint egy különleges emlék, amely mindenhol ott van, de mégsem érhető el. Csak a tekinteted tükröződése vagyok, egy szelíd árnyék, amely a szívek mélyén él. fényében." Ez a szöveg tehát nem csupán egy történetet mesél el, hanem mélyebb igazságokat érint az adás, a segítés és a lemondás természetéről, valamint arról, hogy valójában milyen értelemben vagyunk mindannyian egyek az emberi sorsban.

Találkozásról, (meg)pillantásról és belehelyezkedésről szól a vers, az olvasót behívja egy behívástörténetbe. Választásra hív, épp ott, ahol egy centurio képviseli a hasznosnak és elkerülhetetlennek tartott emberi logikát, és akinek a kérdése a körülmények ismeretében felszólítás: az evilági törvényszerűségekre figyelmeztet, azokra, amikben nincs, mert nem lehet könyörület. Pedig semmi sem lehet az ember birtokában, nincs senki, aki ne volna rászoruló. Márton a koldus szemében látta arcát, majd az álmában megjelent Úr azt mondja neki: ő volt az a koldus. A vers így lesz hitvallás, a versben kimondott, a részvétlenségre, a közönyre, az irgalmatlanságra felszólító kérdés pedig éppen ezért lerombolandó fal. A kérdés élesen szembeállítja a közönyös (és pragmatikus) világnézetet Szent Márton együttérző, önfeláldozó hozzáállásával, és rávilágít a korabeli (mindenkori) társadalom kegyetlenségére és közönyére a szegényekkel, elesettekkel szemben. A kérdés mint elbizonytalanítás, azaz kísértés: próbára tesz hitet, elkötelezettséget, épp ezért a rá megszülető válasz egyben fordulópont is, Márton nem marad a falon belül, mert dolga van a "falon túl". Ez utóbbi az igazi krisztusi párhuzam: az Isten Fia nem maradt meg a maga dicsőséges isteni világában, hanem eljött a világba, a "falon innenre". Éppen ezért az ő tanítása az irgalmasságról és a felebaráti szeretetről nem pusztán tiszteletre méltó elmélet, hanem praxis. A kérdés tehát katalizátorként működik a versben, elindítva azt a gondolati és spirituális folyamatot, amely végül Márton belső átalakulásához és megvilágosodásához vezet. A kérdés és az arra adott válasz jelenti azt a fordulópontot, amely után a történet a fizikai síkról átemelkedik a spirituális dimenzióba.

Győrffy Ákos egy különleges evangéliumot alkotott, amely Márton napjától adventig és azon túl is inspiráló olvasmányként szolgál. Ez a mű segít átjutni az "örökké tartó havazáson", ami az élet kihívásait jelképezi, és útmutatást nyújt a mindennapokban való eligibilis navigáláshoz.

Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben

Szent Márton-apokrif

Tegnap reggel óta egy varázslatos hóesés borította be a várost. A város határai és épületei most egy mesebeli tájra emlékeztetnek, ahol a hópelyhek táncolva hullanak a földre, és minden lépésünk alatt ropog a hószövet. A fák ágai teletömtve fehérséggel állnak, mintha az ég ajándékozta volna meg őket e gyönyörű téli díszítéssel. A világ csendesebbé vált, ahogy a hópelyhek lágyan leereszkednek, és a város szívében egy új, békés hangulat teremtődik.

Alig észlelhetők a sűrű hófüggöny mögött. Lovam léptei csendesen suhannak a puha hóban, mintha a világ minden zaját magukkal vinnék, és csak a természet halkan morajló dala hallatszana.

Érzem, hogy kimerült, minden lépésnél reszket a teste alattam.

Csak akkor vettem észre azt az embert, amikor elhaladtam

Mellette. Azt gondoltam, hogy csupán egy halom föld terpeszkedik az út szélén,

amit belepett a hó. Megmozdult.

Gyerekkoromban éltem át utoljára ilyen varázslatos havazást, amikor a hópelyhek táncolva hullottak az égből, és a világot egy mesebeli tájjá változtatták.

Pannóniában, egy őszi estén, apám hátán vitt haza, mert ha nem teszi, biztosan elmerültem volna a mélyben.

volna a hóban. Már csak ruhájának faggyúszagára emlékszem,

és a válla fölött a távoli dombsorok szürke kontúrjára.

Az ember megmozdult, kinyújtotta a kezét.

Fagytól szederszínű bőrén csorgott a megolvadt hó.

Megpróbált szólni hozzám, de csak nyöszörögni tudott,

Keze megfagyott a mozdulatban, mint egy csupasz faág, amelyet az idő fagyos lehelete ölelt körül.

ahogy a hó puha takarójából előbukkant a karja. Leugrottam a lóról, és a friss, fehér hóban megütött a hideg levegő frissessége.

köpenyemet ráterítettem, és dörzsölni kezdtem dermedt

Testét a köpeny anyagán keresztül éreztem. Rám pillantott, de szavak nem hagyták el a száját, csak a csend beszélt helyette.

Láttam a szemében saját arcom tükörképét, ahogy a hóval borított táj varázslatos fényében ragyog.

vidéket körülöttünk. Egy fiatal férfi állt ott, akinek alakja annyira vékony volt, hogy szinte eltűnt a tájban. A szél fújta arcát, és a napfény játékosan csillogott a bőre sápadt tónusán. Túlzás nélkül mondható, hogy minden mozdulata mintha a természet ritmusára lett volna hangolva, ahogy a fák között lépkedett, szinte észrevétlenül.

A köpeny alatt szinte eltűnt a teste, mintha a sűrű anyag maga is elnyelte volna. Magam elé helyeztem, és a pillantásommal igyekeztem felfedezni a rejtett részleteket, amelyek a láthatóság határán táncoltak.

A lóra szállva, lassan átgurultunk a városkapun, mintha a múlt és a jelen határvonalán lépkednénk.

A centurio hátranézett, és érdeklődve kérdezte, miért nem engedtem el a dolgot.

Inkább kint, a falon túl, mindenkinek kedvezőbb, ha az ilyesmi...

A téli hidegben a nyomorult koldusok sorsa megpecsételődik, mint a legyengült virágok, amelyek nem bírják el a fagy ölelését.

őzek, már így is sok van belőlük. Ha tudnád, mit beszélsz,

"Belepusztulnál a szégyenbe" – mondtam neki, és ahogy a szavak elhagyták a számat, éreztem, hogy a levegő hirtelen megfagyott körülöttünk. A tekintetem mélyen az övébe fúródott, próbálva átadni neki mindazt, amit szavakkal nem tudtam volna kifejezni. Az érzelem súlya, mint egy nehezen mozduló kőszikla, úgy nehezedett ránk, miközben a szavak sikoltva lebegtek közöttünk. Az arca eltorzult, a szemében pedig megjelent a kétségbeesés, amit nem tudtam elfelejteni. Az a pillanat örökre beleégett az emlékezetembe.

Tovább vágtattam, és a távolból még mindig hallatszottak a harsány nevetésük.

Amikor azon az éjszakán, a legénység kényelmes szállásán, az álmok birodalmába merültem...

megjelent az Úr, megismertem rajta a köpenyem, amelyet

Ráborítottam arra az emberre, aki ott feküdt a hóban, nem messze a fák sötét árnyékától, mintha a tél hideg ölelése megfosztotta volna az élet minden jelétől. A fehér takaró alatt csak a légzésének ritmikus zöreje árulkodott arról, hogy még létezik. A hópelyhek lassan hullottak, mint apró csillagok, és minduntalan befedték a testét, mintha a természet próbálta volna elrejteni a fájdalmát a világ szeme elől.

messze a városkaputól. Az arcát nem tudtam jól kivenni, olyan homályosan rajzolódott ki előttem, mintha egy ködös álmomból lett volna. Az árnyak játszadoztak a vonásokkal, és csak egy sejtetett mosoly sejlett fel, amely titkokat rejtett magában.

Intenzív fény ragyogott, de belül éreztem, hogy Ő az. Szavai elértek hozzám.

A köpenyedet átadtad nekem, és finoman rám terítetted. A fény...

Az én stílusom, öltözz bele az én világomba, terítsd magadra az én esszenciámat.

palástomat, melyre Atyám nevét hímezték az angyalok.

Reggelre a havazás csendesen megszűnt, és a tájat egy méteres hólepelt borított be, mintha egy varázslatos fehér takaróval ölelte volna körül a világot.

a város utcáit.

A hideg, téli napsütésben állva, az ablak mögött, a világ csendes csillogásában merengtem.

Olyan ürességet éreztem, mintha nem lenne testem.

Mintha nem is én nézném a halványkék eget, amelyen a felhők lágyan úsznak, mint álomképek a gondolataim tengerén. Az égen a nap fénye szikrázik, és minden egyes pillanatban új színeket varázsol a világra, mintha a természet festője éppen most kezdene el alkotni.

Sikátorok felett lebegve, mint egy árny, úgy figyelem a világot, mintha csupán egy nézőpont lennék, test nélkül, csupán a gondolatok szövevényében.

Nélkül, de mintha ez a pillantás nem az én szememből eredne.

Mintha eltávolodtam volna önmagamtól. Olyan érzés, mint egy üres tér, ahol a gondolatok csak lebegnek, de nem találnak vissza hozzám.

A mosdókancsó ott áll mellettem, az asztalra helyezve, miközben üvegfalán a fények játékosan táncolnak.

ragyog a fény. És mintha valaki idegen hangját hallanám,

Úgy tűnt, mintha saját hangomat hallanám vissza, ahogy a szavak lágyan szivárogtak ki az ablakpárkányra.

Dőlve, halkan suttogom: Nem az enyém volt, amit neked adtam, Uram.

Nem vagyok önmagam birtokosa.

Én vagyok a kitaszított, az utcák árnyékában élő koldus, akit senki sem ismer. A falakon túl, a világ peremén, magányosan barangolok, elfeledve és elhagyatva.

Mint egy különleges emlék, amely mindenhol ott van, de mégsem érhető el. Csak a tekinteted tükröződése vagyok, egy szelíd árnyék, amely a szívek mélyén él.

Fényedben szeretnék maradni, Uram. Nem távolodom el a ragyogásodtól. Ruhád melegsége körülölel, mint egy védelmező álom.

Öltözködöm, fénylő palástodba burkolózva lépek át a végtelenség kapuján.

A havazás varázslatos pillanataiban az egész világ egy új arcát mutatja. A hópelyhek tánca, ahogy a levegőben lebegnek, szinte mesés látványt nyújt. A csendes utcákon a hűvös levegőben a hó ropogása alatt minden lépés egy új élményt hoz. A fák ágai nehezen bírják el a puha hó súlyát, mintha egy fehér takaró borítaná be őket, és a világ minden zugát csillogó, téli csodává varázsolná. A havazás nem csupán az időjárás változása; ez egy különleges érzés, amely összekapcsolja az embereket. Barátok és családtagok együtt építik a hóembert, vagy éppen hógolyózással mulatják az időt. A gyerekek nevetése betölti a levegőt, míg a felnőttek nosztalgikus emlékekkel idézik fel saját gyermekkori havazásaikat. Minden egyes hópehely egyedi és megismételhetetlen, akárcsak az életünk egyes pillanatai. Ahogy a hó lassan megül a földön, úgy teríti be a mindennapjainkat is a béke és a nyugalom. A havazás tehát nem csak a természet csodája, hanem egyfajta emlékeztető is arra, hogy az egyszerű dolgokban is megtalálhatjuk a szépséget és a boldogságot.