Ami nem tesz tönkre, az valójában megerősíthet. | National Geographic
Bolygónk története során rengeteg forradalmi átalakulás zajlott, amelyek hatására az élet formái egyre bonyolultabbá és sokszínűbbé váltak. Ezek közül kiemelkedő szerepet játszottak a jelentős meteoritbecsapódások, amelyek alapjaiban változtatták meg a környezetünket.
A földtudományok területén meglehetősen ritka, hogy egy elmélet egyszerre legyen ennyire ellentmondásos és izgalmas, mint a Gaia-elmélet. Ennek egyik oka, hogy a bolygónk önszabályozó rendszeréről, valamint az élőlények és az élettelen folyamatok összefonódott működéséről szóló elképzelés könnyen félreérthető vagy félremagyarázható. Nemrégiben az MNRAS folyóiratban megjelent tanulmány újabb érvet szolgáltatott a Gaia-elmélet melletti diskurzushoz, amely tovább mélyíti a témával kapcsolatos vitákat.
James Lovelock és Lynn Margulis elmélete szerint a Föld egyfajta élőlényként működik, ami gyakran félreértett aspektusa az elképzelésnek. E szerint a bolygó nem csupán passzív háttér, hanem aktívan hozzájárul az életkörülmények fenntartásához, sőt, időnként azok javításához is. Az elmélet kritikái között kiemelkedő érv, hogy egy ilyen komplex rendszer könnyen felborítható nagyszabású zavarok, mint például a klímaváltozás vagy az erőforrások kimerítése révén.
Ez azt jelentené, hogy az élet megakadályozná a saját fejlődését, vagy épp önmegsemmisítő is lehetne. Ezt a nézőpontot Médea-elméletnek nevezik (a saját gyermekeit elpusztító görög mitológiai alak után).
Az EOS földtudományi hírportál által bemutatott kutatás során a szakemberek számítógépes modellezéssel arra a következtetésre jutottak, hogy a bolygószintű zavarok olyan események, amelyek új dimenziókat adnak az adott bolygó ökoszisztémájának. Gyakorlatban ez azt jelenti, hogy e zavarok következtében a különböző fajok közötti interakciók száma megnövekszik. A kutatók véleménye szerint ez a megközelítés hozzájárulhat az exobolygókon esetlegesen fellelhető életformák nyomainak felfedezéséhez is.
Arwen Nicholson kutatásai alapján a Föld kitűnő példaként szolgál a Gaia-elmélet illusztrálására. Az idő múlásával párhuzamosan nemcsak az élőlények össztömege, hanem az élet bonyolultsága is folyamatosan növekedett. Érdekes módon e bonyolultság alapja részben a bolygót érintő jelentős zűrzavarokban keresendő. Például a nagy oxidációs esemény során a légkör oxigéntartalma drámai módon megnövekedett, amely korábban elhanyagolható szinten állt. Ez a folyamat szinte teljesen eltüntette az anaerob mikrobákat, viszont lehetőséget teremtett a komplexebb életformák megjelenésére, így végül az állatok is megjelentek a Földön.
A kutatások során egy összefonódó természetmodellt alkalmaztak, amelyben az egyes fajok sorsa szorosan összefonódik más fajok sorsával, éppen úgy, ahogy az a természetben is zajlik. A modellt különféle mértékű és időtartamú, eltérő környezeti feltételeket előidéző globális zavarokkal tesztelték. Több ezer szimulációt végrehajtva arra a következtetésre jutottak, hogy ezek a zavarok valóban képesek kiirtani az életet, ám ha az élet túléli ezeket a kihívásokat, akkor végül sokszínűbbé és ellenállóbbá válik.
"Az összeomlás új lehetőségeket nyit meg a jövő számára," mondta Nicholson. Azok a rendszerek, amelyek sikeresen átvészelték a zűrzavart, a tapasztalatokból erősödve kerültek ki. Ennek egyik fő oka, hogy a nagy zűrzavarok idején is akadtak olyan rejtekhelyek, ahol az élőlények biztonságban húzhatták meg magukat. A modellszámítások szerint hosszú távon az élet stabilizálódik, és a bioszféra egyre összetettebbé válik.
A kutatási eredmény természetesen nem zárja le a vitát, azonban figyelemre méltó érvet szolgáltat a Gaia-elmélet, amely az élet támogató, öngerjesztő jellegét hangsúlyozza.
