A 13. havi nyugdíj megszorításától kezdve a korhatár előtti nyugdíjba vonulásig – egy potenciális nyugdíjreform kockázatos aspektusai A nyugdíjrendszer átalakítása mindig is kényes téma volt, hiszen a társadalom széles rétegeit érinti. A 13. havi nyugdíj

Üdvözöljük az „On the Other Hand” rovatban, ahol a Portfolio szerzőinek egyedi nézőpontjai kapnak teret. Fontos megjegyezni, hogy a cikkekben kifejtett vélemények nem feltétlenül tükrözik a Portfolio szerkesztőségének hivatalos álláspontját. Amennyiben szeretné megosztani gondolatait a témával kapcsolatban, várjuk írását a [email protected] e-mail címre. A megjelent írások itt tekinthetők meg.

Ebben a cikkben négy lehetséges nyugdíjreform-intézkedést fogok bemutatni, amelyek bár ígéretesek, de jelentős kockázatokkal is járnak. Két javaslat viszonylag egyszerűen megvalósítható, de magasabb kockázatot rejtenek magukban, míg a másik két intézkedés közepes nehézségű végrehajtást igényel, és mérsékelten kockázatosnak számít.

1. A 13. havi nyugdíj összegének korlátozása vagy egységesítése

A magyar 13. havi nyugdíj egy különleges juttatás, amelyet nem alapoznak meg járulékfizetések vagy szolgálati idő. Ez a kiegészítő havi nyugdíj kifizetése évente körülbelül 550 milliárd forintba kerül, és ennek fedezését a költségvetésen belüli további transzferek révén kell biztosítani, különösen a jelenlegi, kockázatokkal teli gazdasági környezetben, amíg ez lehetséges.

Amennyiben a 13. havi nyugdíj kifizetésének összegét megszorítanák, az segíthetne abban, hogy ez a kiegészítő juttatás stabilabb alapokon nyugodjon a jövőben.

A jelenlegi átlagos nyugdíj, amely 245 ezer forint körül mozog, vagy a medián nyugdíj, ami 216 ezer forint, szolgálhatna például egy lehetséges felső korlátként.

A történelmi előzmények aggasztóak: 2009-ben, az akkori 13. havi juttatás eltörlése előtt a kifizethető összeg maximális értékét 80 ezer forintban határozták meg. Ez az összeg később öröklődött, és a nyugdíjprémium mai érvényes felső határaként szolgál. Azonban ez sem tudta megakadályozni, hogy 2010-ben a juttatás teljesen megszűnjön.

Ez a korlátozás kizárólag akkor valósítható meg igazságosan, ha párhuzamosan a nyugdíjemelés rendszerének átfogó reformjára is sor kerül. Jelenleg a 13. havi nyugdíj az egyetlen olyan hatékony lehetőség, amely segít lassítani a nyugdíjasok elszegényedését, hiszen ez a juttatás havi szinten 8,3%-kal növeli az érintettek rendelkezésre álló jövedelmét.

2. A nyugdíjplafon bevezetése

A járulékplafon mellett számos európai ország, mint például Svájc, Franciaország, Belgium, és legutóbb Spanyolország, korlátozza a kifizethető állami nyugdíjak összegét. Ezekben az országokban jellemzően a nyugdíjak maximuma legfeljebb három ezer euróra (körülbelül 1,2 millió forintra) rúghat.

Azokban az államokban, ahol a nyugdíj nem mentesül teljes mértékben az adók alól, a nyugdíjplafon bevezetése radikálisan megváltoztatja a nyugdíjasok pénzügyi helyzetét az adókörnyezet módosulása következtében. Ez különösen érinti azokat, akik magasabb összegű állami nyugdíjra számíthatnak. Az ilyen országokban a nyugdíjplafon bevezetése erőteljesen ösztönözheti az egyéni nyugdíjcélú megtakarításokat, valamint a munkáltatói nyugdíjrendszer kihasználásának maximalizálását.

Magyarország az a különleges hely, ahol a jövedelmekre vonatkozó szabályozások eltérnek a megszokottól: itt nem található sem járulékplafon, sem nyugdíjplafon. Ráadásul a jövedelemadó rendszer sem progresszív, és a munkáltatói nyugdíjpillér sem létezik. Ez a sajátos gazdasági környezet meghatározza a lakosság pénzügyi helyzetét és a jövőbeni nyugdíjlehetőségeiket.

1. A nyugdíjba vonulás feltételeinek rugalmasabbá tétele, beleértve a korhatár előtti nyugdíjazás korszerű és igazságos rendszerének kialakítását.

A 2010/11-es időszakban négy jelentős reform lépés formálta át a nyugdíjrendszert, és alapvetően befolyásolta annak fenntarthatóságát. Ezek a következők:

A nyugdíjkorhatárok emelése más országokban is tapasztalható, és sok helyen a tőkefedezeti nyugdíjpillér is hiányzik. Azonban Magyarországon egyedülálló az a helyzet, hogy az egészségre különösen káros vagy más szempontból veszélyes munkakörökben sem lehet korkedvezményt igényelni, ami lehetővé tenné a korkedvezményes nyugdíjhoz való hozzáférést. Ezen kívül figyelemre méltó, hogy a rokkantsági nyugdíjak drasztikusan eltűntek a nyugdíjrendszerből, ami tovább bonyolítja a helyzetet.

Nem meglepő, hogy a férfiak kedvezményes nyugdíjának gondolata folyamatosan terítékre kerül, különösen a korhatár előtti, korengedményes és korkedvezményes nyugdíjak eltörlése, valamint a Nők40 program bevezetése óta.

Jelenleg a kétmilliónál kicsit kevesebb öregségi nyugdíjas közül csupán 38,4% férfi. Ennek a különbségnek a hátterében sajnálatos módon az áll, hogy a férfiak születéskor várható élettartama jelentősen alulmarad a nőkéhez képest: átlagosan 7,1 évvel kevesebb ideig élnek. A nyugdíjrendszer szempontjából azonban nem csupán a születéskor várható élettartam a lényeges, hanem a 65 éves kor utáni életkilátások is. Magyarországon egy 65 éves férfi várhatóan 13,2 évig él, míg egy nő 17,3 évig, így az időskori élettartamelőny a nők esetében a 7,1 évről 4,1 évre csökken.

A férfiak joggal érezhetik, hogy életük során összességében jelentősebb mértékben hozzájárultak a nyugdíjrendszer fenntartásához, mint a nők. Ezt részben az indokolja, hogy hosszabb időn át dolgoznak, és ez alatt átlagosan 17%-kal magasabb jövedelem után fizetnek nyugdíjjárulékot. Ennek ellenére, a nyugdíjrendszer előnyeit sokkal rövidebb ideig élvezhetik, mint a női társadalmi csoport.

A férfiak melletti érvelés gyakran figyelmen kívül hagyja, hogy a gyermeknevelés és a felnőtt hozzátartozók gondozása jellemzően a nőkre háruló feladatok, melyek nem számítanak teljes értékű munkának. A nőket ez a teher sokszor olyan alacsony juttatásokkal sújtja, mint a gyermeknevelési segélyek vagy ápolási díjak, amelyek nemcsak hogy lényegesen kisebbek a munkahelyi bérhez képest, de szigorú feltételekhez is kötöttek. Ezen kívül a háztartási munkákért nem jár semmiféle munkabér vagy támogatás, így az otthon dolgozó nők, sőt, a férfiak sem részesülnek anyagi elismerésben. Fontos megjegyezni, hogy a férfiak általában csak az idejük egy töredékét töltik ilyen tevékenységekkel, ami tovább növeli a nők terheit és az egyenlőtlenséget a háztartásokban.

A férfiak kedvezményes nyugdíjának legfőbb indoka kétségtelenül az, hogy átlagosan rövidebb életet élnek, mint nőtársaik.

Magyarország lakossága, amely körülbelül 9,6 millió főt számlál, férfiak tekintetében 48%-os arányt mutat. Ez az arány azonban a 65 év feletti korcsoportban jelentősen csökken, mindössze 38,4%-ot képvisel. Ennek következtében a nők aránya az egész népességhez viszonyítva 52%-ról a 65 év felettiek körében már 61,6%-ra emelkedik.

A férfiak kedvezményes nyugdíjának a Nők40 mintájára történő bevezetése ennek ellenére a nyugdíjrendszer fenntarthatóságát veszélyeztető, rendkívül kockázatos vállalkozás lenne.

A férfiak kedvezményes nyugdíjának megszerzése érdekében a legoptimistább forgatókönyv szerint is 43 évnyi jogosító időre lenne szükség. Amennyiben a beszámítható szolgálati idők kiválasztásakor a nőknél alkalmazott tartamokat vennénk figyelembe, úgy legkorábban azok a férfiak élhetnének ezzel a lehetőséggel, akik a középiskola elvégzése után azonnal munkába álltak, és a sorkatonai szolgálaton kívül (amelynek időtartamát természetesen számításba kellene venni a kedvezményes nyugdíj megállapításánál) nem szakították meg a munkaviszonyukat.

A 2022-es népszámlálás eredményei alapján a 60-64 éves férfiak száma 261 ezer fő, és közülük sokan lehetnek a kedvezményes nyugdíjra jogosultak. Ezen a korosztályon belül a nők létszáma 304 ezer fő, és amennyiben még nem éltek a Nők40 nyújtotta lehetőséggel, ők lehetnek a következő években a Nők40 kedvezményezettjei.

A létszámadatok tükrében a férfiak kedvezményes nyugdíja potenciálisan a Nők40-re fordított nyugdíjkiadás akár 86%-ába is kerülhetne, vagyis meghaladhatná a 400 milliárd forintos tételt. E tekintetben azt se felejtsük el, hogy a férfiak esetében a kedvezményes nyugdíj összegének kiszámításához átlagosan 17%-kal magasabb nyugdíjjárulék-alapot képező jövedelmet kell figyelembe venni, ennek következtében a kedvezményes férfinyugdíj átlagos összege jelentősen magasabb lenne, mint a Nők40 átlagos összege.

Megteremthető lenne-e a fedezet erre a lényegében 15. havi nyugdíjjal felérő plusz terhelésre?

A kérdés természetesen ironikus, hiszen a Nők40 és a 13. havi nyugdíj költségvetési terhei már most is ezer milliárd forint körüli összeget jelentenek évente, ami két hónapnyi plusz nyugdíjjal egyenértékű. Ha ehhez még hozzáadnánk egy harmadik havi juttatást, az komoly kockázatot jelentene a rendszer pénzügyi stabilitására nézve.

A rugalmas nyugdíjba vonulás lehetősége mindkét nem számára új perspektívát nyújthat, azonban ennek bevezetése magával vonhatja a Nők40 program jelenlegi formájának megszüntetését. Ezzel párhuzamosan a kedvezményes nyugdíjakra vonatkozóan levonások lépnének életbe: a nyugdíj folyósítása a 65 éves korhatár előtt történő megkezdése esetén 4-5%-os máluszot jelentene évente. Azonban a nők számára az alkotmányos pozitív diszkrimináció megőrzése érdekében a kedvezményes nyugdíjak esetében a levonások mértéke mérsékeltebb lenne, így biztosítva a nők pénzügyi előnyét a rendszerben.

2. A nyugdíjemelési folyamat megújítása (vegyes indexálási módszer, valorizációs és szolidaritási korrekciók alkalmazása), valamint a nyugdíjmegállapításhoz kapcsolódó valorizációs eljárásból származó igazságtalanságok felszámolása.

Magyarországon a nyugdíjakat az infláció mértékével kell emelni. Ennek révén a nyugdíjak reálértéke elvileg nem csökkenhet, bármekkora is az infláció. A helyzet mégsem ilyen rózsás, mert

a nyugdíjemelési eljárást vezérlő szabályok nem garantálják a nyugdíj reálértékének tényleges megőrzését.

Az emelés csak az adott évi inflációtól függ, más tényező - mindenekelőtt az országos nettó keresetek alakulása - a nyugdíjemelés mértékét nem befolyásolja. Emiatt a nyugdíjasok relatív elszegényedése minden olyan évben elkerülhetetlen, amikor az országos nettó átlagkereset növekedése nagyobb, mint az inflációé. Például ha egy adott évben a nettó átlagkereset 10%-kal, az infláció 5%-kal nő, akkor egy kiinduló 100.000 forintból

Most már 5000 forintot jelent a leszakadás, ha a 100.000 forintos alapot nézzük.

A nyugdíjak és a keresetek közötti kapcsolat egyre élesebb ellentétet mutat, hiszen a nyugdíjasok relatív elszegényedése évről évre fokozódik. Ez a tendencia különösen akkor figyelhető meg, amikor a munkabérek üteme gyorsabban emelkedik, mint a megélhetési költségek, azaz az infláció. Az elmúlt másfél évtized során szinte minden évben ez a jelenség tapasztalható volt, sőt, még az infláció drámai növekedése idején is alig csökkent a nettó keresetek nominális emelkedésének üteme, ami a nyugdíjasok helyzetét tovább rontja.

A jelenlegi helyzet megoldásához olyan időszakokban, amikor a nemzeti nettó átlagkereset nominális növekedése felülmúlja az infláció emelkedését, indokolt lenne a nyugdíjak emelését vegyes indexálás alapján végezni. Ez azt jelenti, hogy a nyugdíjemeléshez figyelembe kellene venni az infláció mértékét, de emellett a nettó keresetek növekedését is, hogy pontosan meghatározhassuk a nyugdíjak emelésének százalékos arányát. A korszerű nyugdíjemelési modellekben általános gyakorlat, hogy az infláció 100%-os figyelembevételén túl a nettó reálkereset növekedésének 20-50%-át is hozzácsapják a nyugdíjakhoz, ezzel biztosítva a nyugdíjasok életszínvonalának megőrzését.

Ha egy adott évben az infláció emelkedése magasabb lenne, mint a keresetnövekedés (ez egy növekvő gazdaságban rendkívül valószínűtlen, recesszió idején azonban előfordulhat), akkor csak az infláció vezérelné a nyugdíjemelést.

Magyarországon minden év januárjában esedékes a rendszeres emelés, amelyet az infláció költségvetési törvényben előre tervezett mértéke alapján kell végrehajtani. Amennyiben az augusztusig mért tényleges infláció meghaladja ezt a tervezett értéket, akkor novemberben szükség van az emelés utólagos korrekciójára. Fontos megjegyezni, hogy ilyenkor az infláció éves mértéke még mindig csak becslésen alapul. Ez a folyamat több szempontból is problémás, mivel számos hiányosságot rejt magában.

A költségvetési törvény Magyarországon általában már hat hónappal az új év kezdete előtt megszületik, ami azt jelenti, hogy olyan előrejelzésekre támaszkodik, amelyek a folyamat során gyakran és jelentős mértékben módosulhatnak. Ez különösen érvényes az infláció alakulására.

A tárgyév januárjában a nyugdíjemelést végül egy olyan inflációs mérték szerint hajtják végre, amely a költségvetési törvény januárban hatályos szövegében szerepel, és amely természetesen még mindig csak egy becslés az adott évben várható pénzromlás mértékére vonatkozóan. Idén 3,2% ez a becslés - amelyről már a leírása pillanatában tudni lehetett, hogy nem lesz valós.

Amennyiben a becslés nem bizonyulna pontosnak, ahogyan az idén is előfordult, egy újabb becslés alapján fogják módosítani a januári adatokat, és ennek megfelelően végrehajtanak egy nyugdíjemelési korrekciót. Fontos hangsúlyozni, hogy ez még mindig nem tükrözi az adott év tényleges inflációs mértékét, amelyet csak a következő év februárjában hoznak nyilvánosságra. Tehát a januári inflációs becslést egy szeptemberi becslés követi, amely alapján novemberben eszközölhetik a nyugdíjemelés kiigazítását. Ezen a téren idén 1,5%-os korrekciós emelésre lehet számítani.

Természetesen, ha a kormány úgy ítéli meg, hogy szükség van rá, a nyár elején vagy közepén akár egy rendkívüli korrekció is lehetséges, amely a becsült inflációs mérték figyelembevételével történhet. A nyugdíjtörvény nem írja elő az évközi rendkívüli emelést, csupán általános felhatalmazást ad a kormány számára, hogy a megfelelő feltételek mellett a nyugdíjasok érdekében további lépéseket tegyen. Az idei évben azonban nem valósult meg ilyen évközi emelés, annak ellenére, hogy a szükséglet egyértelműen jelen volt.

Az éves mérték szeptemberi kormányzati becslését - amely a novemberi nyugdíjemelési korrekció alapjául szolgál - a január-augusztus között mért tényadatokra kell alapozni, ez a becslés azonban a szeptember-december hónapok tényleges inflációját nem biztos, hogy kielégítően tükrözi, s ha a tényleges infláció végül meghaladná a novemberi korrekciós emelés meghatározásánál figyelembe vett, a január-augusztus hónapok közötti tényadatok alapján megbecsült éves inflációt, akkor ezt a veszteséget már nem kárpótolják a nyugdíjasok részére.

Így minden évben egyharmad évnyi (szeptember-december) infláció ellen nagy valószínűséggel csak korlátozott védelemben részesül minden nyugdíjas.

A helyzet orvoslása érdekében a közeljövőben...

Az ellátások növelését egységes százalékos arány alapján kell végrehajtani, függetlenül azok mértékétől.

Például idén januárban 3,2%-kal emelték a nyugdíjakat, így

Matematikai szempontból az arányok változatlanok maradtak (a 100 ezer forintos nyugdíj továbbra is az 600 ezer forintos nyugdíj egyhatodát jelenti, akárcsak a 103.200 forintos nyugdíj a 619.200 forintos nyugdíj esetében). Azonban a vásárlóerő érzése és a nyugdíjasok önértékelése jelentős átalakuláson ment keresztül: a szegényebb nyugdíjasok még inkább szegénynek érzik magukat. Miközben a szegény és gazdag nyugdíjasok egyaránt különböző mértékű elszegényedési folyamatokkal szembesülnek, amint rögzítik nyugdíjukat, ez a jelenség főként a nyugdíjemelés inflációhoz kötött természetének következménye.

A szubjektív tényezők érzelmi hatásán túl érdemes megjegyezni, hogy a szegényebb nyugdíjasok helyzete valóban aggasztó. Az alacsonyabb nyugdíjak mellett ők nagyobb arányban kénytelenek költeni alapvető szükségleteikre, például élelmiszerekre, amelyek ára gyakran drasztikusan emelkedik, sokszor túllépve az általános infláció szintjét. Ráadásul a háztartási energia költségei is jelentős terhet jelentenek számukra, hiszen sok esetben alacsonyabb komfortszintű, rosszabb minőségű lakásokban élnek, ahol ezek a kiadások különösen megterhelővé válhatnak.

A legnagyobb szükségben lévő nyugdíjasok helyzetének javítása elengedhetetlen célja kell, hogy legyen a nyugdíjreformnak.

A helyzet rövid távon a nyugdíjak összege szerint eltérő - sávos - emelési eljárás bevezetésével is kezelhető lehet, bár ezt sok szakértő rossz megoldásnak tartja, mert sértheti a biztosítási elv érvényesülését. A magyar nyugdíjrendszer egyik legnagyobb baja azonban éppen ezzel kapcsolatos, mert a nyugdíjemelés során sem a korábban megállapított nyugdíjak leszakadó értékét, sem pedig a mélyszegénységbe (a legalsó jövedelmi decilisbe) csúszott nyugdíjasok nyugdíját nem kompenzálják külön.

A helyzet orvoslására két különböző emelési korrekciós tényező alkalmazása lehet a megoldás kulcsa:

Egy méltányos nyugdíjemelésnek nem csak a megszaladó inflációt kell ellensúlyoznia, hanem a korábban megállapított - és emiatt fokozottan zsugorodó értékű - nyugdíjjal rendelkezőkkel szembeni méltánytalanságot is orvosolnia szükséges. Ezért a nyugdíjemelés rendszerébe mielőbb célszerű beépíteni a korábbi évek elszegényedési csúszdáján egyre mélyebbre süllyedt nyugdíjak kompenzációs növelését biztosító, azaz a valorizációs szorzók mindenkori értékéhez igazodó korrekciós indexálást is.

Mielőtt bárkiben újra felmerülne az a gondolat, hogy a szolidaritás ellentmond a magyar nyugdíjrendszer biztosítási elvének – amely szerint a nyugdíjak megérdemelt juttatások, melyeket a munkavégzés során szerzett jövedelmek után befizetett járulékok és a szolgálati idő biztosítanak –, szeretném kiemelni, hogy

Minden nyugdíjasnak jogában áll, hogy nyugdíjának mértéke a lehető legpontosabban tükrözze azt az értéket, amit a munkájával vagy a gyermekneveléssel szerzett meg. Fontos, hogy az általa, vagy helyette az aktív évei alatt befizetett nyugdíjjárulékok összege összhangban legyen a későbbiekben kapott nyugdíjak összegével. Más szóval, a járulékok és a folyósított nyugdíjak aggregált értéke, amit bonyolult biztosításmatematikai számítások alapján határoznak meg, a lehető legnagyobb mértékben egyezzen meg egymással, és tükrözze a nyugdíjas valóságos hozzájárulását a rendszerhez.

A munkanyugdíjat szabályozó ekvivalencia-elv alapvető jelentőséggel bír, és a legtöbb gondolkodó egyetértene abban, hogy ez a megközelítés méltányosnak számít. Ennek lényege, hogy az a személy, aki hosszabb időn keresztül és magasabb összegű járulékot fizetett az aktív évei alatt, jogosan számíthat arra, hogy nyugdíja is magasabb lesz. Ez a rendszer tehát logikus összefüggésben áll a befizetések mértékével, és az ellenkező eset is igaz: az alacsonyabb járulékfizetés alacsonyabb nyugdíjat eredményez.

A már megállapított nyugdíjak fenntartása, beleértve a rendszeres és rendkívüli emeléseket, valamint a nyugdíjas közösség számára biztosított kiegészítő juttatásokat, mint például a 13. havi nyugdíj vagy a nyugdíjprémium, eltérő megközelítést igényel. Ezen a területen az ekvivalencia elve mellett a szolidaritás elve is kulcsszerepet játszik, hogy a nyugdíjrendszer igazságosságát és méltányosságát garantálni tudjuk.

Kezdetben a 13. havi nyugdíj visszavezetésével okafogyottá vált nyugdíjprémium megfelelően módosított költségvetési előirányzata szolgálhatna a szolidaritási emelési korrekció fedezetéül.

A jelenlegi nyugdíjemelési folyamat alapvetően azt a célt szolgálja, hogy a nyugdíjak emelése a költségvetési törvényben előre meghatározott inflációs becslések alapján történjen. Ez a gyakorlat azonban nem a nyugdíjasok érdekeit tartja szem előtt, hanem inkább az állam pénzügyi szempontjait. Az emelési arányok mind a januári alapemelés, mind a későbbi korrekciók során kormányzati előrejelzésekre épülnek, amelyeket nem támasztanak alá végleges adatok. Ezzel a rendszerrel a nyugdíjasok vállára nehezedik az inflációs kockázat, hiszen a nekik járó emeléseket hónapokra előre, kamatmentesen „kölcsönadják” az államnak. Ráadásul az év végén esedékes pótlólagos emelésekről is részben lemondanak, ezzel tovább növelve az állam előnyét.